Súgópéldány

A lírai én nyílt őszinteséggel vallja a legelején: „Ha meggondolom, nem értek semmihez.” A Határ-villanella című vers számos asszociációt ébreszt az olvasóban. A határról és a rejtélyes csomagtérről elsőre talán a migránskérdés jutna eszünkbe, de tovább haladva már egy szerelmi kaland rajzolódik ki előttünk, és egészen más jelentést kapnak ezek a kifejezések: „Bor vagyok, amit az Isten felvizez, / egy habkönnyű drog tulajdonképpen: / A  határon észrevétlen átvihetsz.”

Az első ciklusban (Isten nem levéltáros) a beszélő hétköznapjaiba tekinthetünk be. Kiderül, hogy ki a kedvenc szereplője egy HBO-n futó amerikai sorozatból (Helen), megtudjuk, hogy mennyire zavarta a szájmaszk a járványidőszak alatt és hogy a „Lidlibe” jár vásárolni (Szájmaszk blues). Tudnunk kell azonban mindezek mögé látni, hiszen a jóléti társadalom problémáira és a legaktuálisabb hírekre reflektálnak egyedi, ironikus stílusban. Mivel nem köntörfalaz, ráláthatunk arra is, amit könnyebb a szőnyeg alá söpörni: „Sokat szexel különféle férfiakkal, / ám egyszerre mindig csak eggyel...”

Vörös István soraira reflektálva (Isten nem levéltáros) azonban már sokkal mélyebb lelki kérdések kerülnek elő: „Nincs igazság, az emberek tévednek. / Fákban hiszek és lassú évgyűrűkben, / és hinni szeretnék valami istennek, / mert elvesztem, de aztán megkerültem.” A folytatásban olyan szomorú sorokkal találkozunk, melyekben a szerző a teherlifttel való alászállást a túlvilágba való átlépéssel hozza összefüggésbe (Ölel, nyaldos).

Simon Adri sokak érzéseit fogalmazza meg a Nem az otthonom című versben, mely a karantén kínjairól szól. „A karanténom nem az otthonom.” – jelenti ki, majd a rideg valósággal, a tényekkel szembesít: „Nézettségrekord a filmes szájtokon, / mindenki egyre többet piál…”

A címadó és egyben az első ciklust záró Tizenöt halálban újból a lélek alagútjában találjuk magunkat: „vándorolni nincs hová, / elveszett az ösvény / napszél tépte délibáb / ég a Dél Keresztjén / ha nem érhet itt talajt / mit a sorsa rá mért / hány élet jár vissza majd / tizenöt halálért”. Egy önmagát kereső, eltévedt, kételyekkel küzdő nő képe rajzolódik ki előttünk, mielőtt azonban ítélkezni kezdenénk, fel kell tennünk magunknak a kérdést: nem ugyanilyen elveszett ma az egész emberiség?

Talajvesztettség és bizonytalanság jellemző ránk, hiszen állandó szorongást keltő jelenségek vesznek körül minket: a klímaváltozás, a környezetszennyezés, de a járványveszély sem erősíti a nyugalmunkat. Vajon a szerelem kiút lehet ezekből az apokaliptikus jóslatokból? Vagy csak menekülés a realitás elől? A kötetben mindenesetre némi megnyugvást nyújt. Bár ahogy lenni szokott, az érzések amennyire feloldozást adnak, ugyanannyira össze is zavarnak.

Igazi euforikus kapcsolatról számol a Pakol, kukáz ciklus Ötödik dimenzió című darabja: „Ott vagy mindenhol és sehol, közel és / elérhetetlen távol. A csillagok között / idő- és térszakadékokon átívelve a szeretet volt az ötödik dimenzió.” Majd meglepő fordulattal folytatódik: „De mit kezdjek a szeretettel? Érinteni akarlak!” Kiderül, hogy valószínűleg a románc gyors búcsúzással ért véget, a megszólaló ugyanis arra a konklúzióra jut, hogy mindez csak szívének félredobbanása volt.

A kötet egyik legszebb verse Az ír… amely nemcsak az érzelmeket közvetíti, de a gazdag képei révén a történések részévé tesz: „Az ír felül mindent hogy szeretlek / ahogy a párkányról lefolyik a fény és /  eltűnik az este mélyedéseiben”. 

Az intim sorok egy angyali szeretkezésről számolnak be: 

A drónkövetelő cím számos asszociációt ébreszt, de valójában egy utazásra invitál. Már a legelején megtudjuk, hogy bicikli helyett a lírai én legszivesebben egy „drónbikával” repülne. Majd ellátogatunk Velencébe, mégpedig a Szent Márk térre. A Galambok városában az egyik legnépszerűbb magyar formáció, a Wellhello dalszövegére reflektál a szerző „Vajon hány galambot, hány tonna galambszart /  és turistát bír el a Szent Márk tér, többet, mint ahány / szerelmet a rakpart?”

A Szótag utca, Rím körút pedig megoldókulcsokat ad ahhoz, hogy hogyan értelmezzük a költeményeket: „A vers sziklatömbbe zárt sírkőkezdemény, / amiről le kell verni csákánnyal a fölösleget”. Ez is utalás arra, hogy nem szabad megrekedni a felszínen, a szavak a versben nem csak betűk gyűjteménye, hanem olyan kódok, melyeket feloldva szélesebbé válik a látószögünk.

Az egyik legjobb hangulatlefestéssel a Tállya song-ban találkozunk. Tállya egy község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ide kalauzol el bennünket egy nyári estére ez a pár sor. Mindenkinek kell egy hely az elvonulásra, ahol kicsit begubózhat, és a világ zajától elhatárolódva sokkal tisztábban láthatja a dolgokat. A szerző ezt az élményét osztja meg velünk: 

Kellemes sorok az olyan feszültséget sugárzó versek között, mint például a Covid-rendezvény a Dózsa György úton, a Sötétkamra, vagy a Pakol, kukáz. A kötetben haladva éles kontrasztokkal kerülünk szembe, mert vannak nagyon lehangoló, már-már depresszív verssorok, de újra és újra megjelenik a reménysugár és a harmónia iránti vágy is.

A csend, a kozmosz a versalany spirituális oldalát tárja fel, amikor beszámol az Everness Fesztiválon szerzett tapasztalatairól. Más verseiben is utal arra, hogy jógázik, de ebben a műben kiderül az is, hogy hol talált rá erre a sportra. A költemény kissé ironikus hangvételével nem ajnározza a spiritualitást, így a vers nem a valódi metafizikai tapasztalásról szól. Saját ügyetlenségéről számol be, mikor megvallja, hogy igazán elfáradt, leizzadt, a foglalkozás végére „szenvedtem, lazsáltam és belepihentem”. Ez is egy érdekes tükröt tart, hogy habár nagy divat manapság az ezotériával foglalkozni, valószínűleg többen maradnak a felszínen, minthogy valóban elmélyedjenek akár a jógában, akár más utakban.

Számos intertextuális művel találkozunk (János legyen-ciklus) melyek olyan költők soraira rímelnek, mint Ady és Arany János, de nem marad ki Kölcsey és Cseh Tamás sem. A Keresd a jeleket filozofikus gondolatokat fogalmaz meg: „az Egy, aki a Naprendszert navigálja, / szerfeletti sok részre osztatik, / szétmálló idők próbáját kiállta, /a térhajlítással sem vár holnapig.”

A Permafrász címet viselő záró ciklusban a jövő és a jelen rémhíreit boncolgatja, többek között azt, hogyan deformálódik majd az ember teste a számítógép előtt töltött hosszú idő hatására (Az ember gerince nyolcvan év múlva). A Flight shame a repülés okozta szégyenérzetet tárgyalja, ami egyre gyakoribb a nyugati országokban a gép szén-dioxid kibocsátása miatt. Simon Adri szerint „jogos lehet a meat shame, a plastic shame, és végső soron a / life shame, szégyellhetjük magunkat, valljuk, hogy élünk…”. Nagy kérdések: valóban jogosak ezek a szégyenérzetek? Vagy az élet részei? Szó esik más versekben a Duna klímaváltozás következtében szélsőségessé vált vízszintingadozásáról (Vízállás) és a szibériai erdőtüzekről (Más ez a nyár) is.

Az egyik legrövidebb, de talán a legütősebb vers az Elemek, mely az emberiség és a természet nem mindig felhőtlen viszonyát írja le. („Szél, / örvénylő tetőcserép, / útra zuhanó vezeték. / Roppan a házfal" .)

Miután szembenéztünk mindezzel, máshogy állunk majd a világhoz, egymáshoz és az élethez? Vagy marad minden ugyanolyan? Hogy milyen lesz a jövő – az rajtunk múlik. Hogy a tizenötödik halál után tizenhatodszorra is feltámadjunk, ahhoz nem elég látnunk mindezt, döntenünk kell a változás mellett. Vagy marad a pesszimizmus, amivel a költőnő is zárja a kötetet: „...Még több küzdelem jön, / harc nem ösztöndíjért, de élelemért, vízért, / a szívem mélyén azért drukkolok, ne éljek túl soká”.

Simon Adri: Tizenöt halál

Orpheusz Kiadó, 2020, 100 oldal