SÚGÓ+ – Tizenöt halál, avagy szégyen az élet?

Ha van bátorságunk szembenézni korunk aktuális problémáival, akkor Simon Adri Tizenöt halál című kötete tökéletes választás. A versek a könnyedség látszata mögött komoly, elgondolkodtató társadalmi kérdésekkel foglalkoznak, miközben bemutatják a kényelemben, ugyanakkor „gazdag nyomorban” élő XXI. századi emberiséget.

„Időben szólok: nem értek semmihez.”

A lírai én nyílt őszinteséggel vallja a legelején: „Ha meggondolom, nem értek semmihez.” A Határ-villanella című vers számos asszociációt ébreszt az olvasóban. A határról és a rejtélyes csomagtérről elsőre talán a migránskérdés jutna eszünkbe, de tovább haladva már egy szerelmi kaland rajzolódik ki előttünk, és egészen más jelentést kapnak ezek a kifejezések: „Bor vagyok, amit az Isten felvizez, / egy habkönnyű drog tulajdonképpen: / A  határon észrevétlen átvihetsz.”

Az első ciklusban (Isten nem levéltáros) a beszélő hétköznapjaiba tekinthetünk be. Kiderül, hogy ki a kedvenc szereplője egy HBO-n futó amerikai sorozatból (Helen), megtudjuk, hogy mennyire zavarta a szájmaszk a járványidőszak alatt és hogy a „Lidlibe” jár vásárolni (Szájmaszk blues). Tudnunk kell azonban mindezek mögé látni, hiszen a jóléti társadalom problémáira és a legaktuálisabb hírekre reflektálnak egyedi, ironikus stílusban. Mivel nem köntörfalaz, ráláthatunk arra is, amit könnyebb a szőnyeg alá söpörni: „Sokat szexel különféle férfiakkal, / ám egyszerre mindig csak eggyel...”

Vörös István soraira reflektálva (Isten nem levéltáros) azonban már sokkal mélyebb lelki kérdések kerülnek elő: „Nincs igazság, az emberek tévednek. / Fákban hiszek és lassú évgyűrűkben, / és hinni szeretnék valami istennek, / mert elvesztem, de aztán megkerültem.” A folytatásban olyan szomorú sorokkal találkozunk, melyekben a szerző a teherlifttel való alászállást a túlvilágba való átlépéssel hozza összefüggésbe (Ölel, nyaldos).


Karantén, szájmaszk, fenyegető világjárvány

Simon Adri sokak érzéseit fogalmazza meg a Nem az otthonom című versben, mely a karantén kínjairól szól. „A karanténom nem az otthonom.” – jelenti ki, majd a rideg valósággal, a tényekkel szembesít: „Nézettségrekord a filmes szájtokon, / mindenki egyre többet piál…”

A címadó és egyben az első ciklust záró Tizenöt halálban újból a lélek alagútjában találjuk magunkat: „vándorolni nincs hová, / elveszett az ösvény / napszél tépte délibáb / ég a Dél Keresztjén / ha nem érhet itt talajt / mit a sorsa rá mért / hány élet jár vissza majd / tizenöt halálért”. Egy önmagát kereső, eltévedt, kételyekkel küzdő nő képe rajzolódik ki előttünk, mielőtt azonban ítélkezni kezdenénk, fel kell tennünk magunknak a kérdést: nem ugyanilyen elveszett ma az egész emberiség?


„Az ír felül mindent, hogy szeretlek...”

Talajvesztettség és bizonytalanság jellemző ránk, hiszen állandó szorongást keltő jelenségek vesznek körül minket: a klímaváltozás, a környezetszennyezés, de a járványveszély sem erősíti a nyugalmunkat. Vajon a szerelem kiút lehet ezekből az apokaliptikus jóslatokból? Vagy csak menekülés a realitás elől? A kötetben mindenesetre némi megnyugvást nyújt. Bár ahogy lenni szokott, az érzések amennyire feloldozást adnak, ugyanannyira össze is zavarnak.

Igazi euforikus kapcsolatról számol a Pakol, kukáz ciklus Ötödik dimenzió című darabja: „Ott vagy mindenhol és sehol, közel és / elérhetetlen távol. A csillagok között / idő- és térszakadékokon átívelve a szeretet volt az ötödik dimenzió.” Majd meglepő fordulattal folytatódik: „De mit kezdjek a szeretettel? Érinteni akarlak!” Kiderül, hogy valószínűleg a románc gyors búcsúzással ért véget, a megszólaló ugyanis arra a konklúzióra jut, hogy mindez csak szívének félredobbanása volt.

A kötet egyik legszebb verse Az ír… amely nemcsak az érzelmeket közvetíti, de a gazdag képei révén a történések részévé tesz: „Az ír felül mindent hogy szeretlek / ahogy a párkányról lefolyik a fény és /  eltűnik az este mélyedéseiben”. 

Az intim sorok egy angyali szeretkezésről számolnak be: 

„vékonyka földi jelenléted 
kell egy ágy ahol egybefonódunk
erős indákként mocsári iszalagként
kell egy világ amiben elférünk te meg én 
 kell egy csak kettőnk játéka 
mit egyenlő sansszal és kedvvel játszunk
az ír felül mindent hogy szeretlek 
továbbá hogy folysz a fénnyel
hosszú szénláncaim közt bujkálsz 
és mértani közepemben kötsz ki”


Drónok, Velence, rakpart

A drónkövetelő cím számos asszociációt ébreszt, de valójában egy utazásra invitál. Már a legelején megtudjuk, hogy bicikli helyett a lírai én legszivesebben egy drónbikával repülne. Majd ellátogatunk Velencébe, mégpedig a Szent Márk térre. A Galambok városában az egyik legnépszerűbb magyar formáció, a Wellhello dalszövegére reflektál a szerző „Vajon hány galambot, hány tonna galambszart /  és turistát bír el a Szent Márk tér, többet, mint ahány / szerelmet a rakpart?”

A Szótag utca, Rím körút pedig megoldókulcsokat ad ahhoz, hogy hogyan értelmezzük a költeményeket: „A vers sziklatömbbe zárt sírkőkezdemény, / amiről le kell verni csákánnyal a fölösleget”. Ez is utalás arra, hogy nem szabad megrekedni a felszínen, a szavak a versben nem csak betűk gyűjteménye, hanem olyan kódok, melyeket feloldva szélesebbé válik a látószögünk.

„Néha egy Nap süt idebenn”

Az egyik legjobb hangulatlefestéssel a Tállya song-ban találkozunk. Tállya egy község Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, ide kalauzol el bennünket egy nyári estére ez a pár sor. Mindenkinek kell egy hely az elvonulásra, ahol kicsit begubózhat, és a világ zajától elhatárolódva sokkal tisztábban láthatja a dolgokat. A szerző ezt az élményét osztja meg velünk: 

„Itt a lélekajtó halkan nyílik,
itt megbékélek most minden mással,
és a léleklyuk is megtelik színig
a vízözönt hozó felhőszakadással.

[....]

Itt a lélekajtó koppanva zárul,
és koppan az sztalon a palackdugó,
és az augusztus a tenyerünkre ráhull. 
A holdon landolunk mind. Tállyán lenni jó.”

Kellemes sorok az olyan feszültséget sugárzó versek között, mint például a Covid-rendezvény a Dózsa György úton, a Sötétkamra, vagy a Pakol, kukáz. A kötetben haladva éles kontrasztokkal kerülünk szembe, mert vannak nagyon lehangoló, már-már depresszív verssorok, de újra és újra megjelenik a reménysugár és a harmónia iránti vágy is.

A csend, a kozmosz a versalany spirituális oldalát tárja fel, amikor beszámol az Everness Fesztiválon szerzett tapasztalatairól. Más verseiben is utal arra, hogy jógázik, de ebben a műben kiderül az is, hogy hol talált rá erre a sportra. A költemény kissé ironikus hangvételével nem ajnározza a spiritualitást, így a vers nem a valódi metafizikai tapasztalásról szól. Saját ügyetlenségéről számol be, mikor megvallja, hogy igazán elfáradt, leizzadt, a foglalkozás végére „szenvedtem, lazsáltam és belepihentem”. Ez is egy érdekes tükröt tart, hogy habár nagy divat manapság az ezotériával foglalkozni, valószínűleg többen maradnak a felszínen, minthogy valóban elmélyedjenek akár a jógában, akár más utakban.


Flight shame, meat shame, plastic shame

Számos intertextuális művel találkozunk (János legyen-ciklus) melyek olyan költők soraira rímelnek, mint Ady és Arany János, de nem marad ki Kölcsey és Cseh Tamás sem. A Keresd a jeleket filozofikus gondolatokat fogalmaz meg: „az Egy, aki a Naprendszert navigálja, / szerfeletti sok részre osztatik, / szétmálló idők próbáját kiállta, /a térhajlítással sem vár holnapig.”

A Permafrász címet viselő záró ciklusban a jövő és a jelen rémhíreit boncolgatja, többek között azt, hogyan deformálódik majd az ember teste a számítógép előtt töltött hosszú idő hatására (Az ember gerince nyolcvan év múlva). A Flight shame a repülés okozta szégyenérzetet tárgyalja, ami egyre gyakoribb a nyugati országokban a gép szén-dioxid kibocsátása miatt. Simon Adri szerint „jogos lehet a meat shame, a plastic shame, és végső soron a / life shame, szégyellhetjük magunkat, valljuk, hogy élünk…”. Nagy kérdések: valóban jogosak ezek a szégyenérzetek? Vagy az élet részei? Szó esik más versekben a Duna klímaváltozás következtében szélsőségessé vált vízszintingadozásáról (Vízállás) és a szibériai erdőtüzekről (Más ez a nyár) is.


„Nem könnyű vidám verset írni...”

Az egyik legrövidebb, de talán a legütősebb vers az Elemek, mely az emberiség és a természet nem mindig felhőtlen viszonyát írja le. („Szél, / örvénylő tetőcserép, / útra zuhanó vezeték. / Roppan a házfal" .)

Miután szembenéztünk mindezzel, máshogy állunk majd a világhoz, egymáshoz és az élethez? Vagy marad minden ugyanolyan? Hogy milyen lesz a jövő – az rajtunk múlik. Hogy a tizenötödik halál után tizenhatodszorra is feltámadjunk, ahhoz nem elég látnunk mindezt, döntenünk kell a változás mellett. Vagy marad a pesszimizmus, amivel a költőnő is zárja a kötetet: „...Még több küzdelem jön, / harc nem ösztöndíjért, de élelemért, vízért, / a szívem mélyén azért drukkolok, ne éljek túl soká”.


Simon Adri: Tizenöt halál
Orpheusz Kiadó, 2020, 100 oldal

Írta: Tamásfalvi Hanna

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése