Vonnák Diána Látlak című novelláskötete tizenhét történetből áll, melyeket olvasva akaratlanul is elfog a védtelenség érzése, mintha minden arcunk lelepleződne, amelyet a külvilág felé próbálunk mutatni. Amikor pedig már nincs visszaút – hiába is vágyakoznánk –, rájövünk, hogy saját magunkat sem úgy ismerjük, ahogyan azt eddig elképzeltük.
„Ha tudná, hogy bántom anyát és élvezem is, Eszter nem hozna szendvicset. Ha anya tudná, vállat vonna, mind ilyenek vagytok, az apád, az anyám, te is, mondaná, mélyre szívná a füstöt, nyögdécselne kicsit, megsimogatná a saját arcát. Az enyémet nem bírja nézni, apáé. De mást nem bántok.”
A könyv minden szereplője kívülállónak érzi magát egy-egy országban vagy egy-egy szerepben. Nem panaszkodnak, hanem a tipikus „menni kell tovább” mentalitáson keresztül feszülnek neki a világnak. Ebben az atmoszférában, a szülő-gyerek, tanár-diák, a szükség szülte baráti és a végességüket magukban hordó szerelmi viszonyokban is ott a magány. Beárnyékolja őket az a sejtelem, hogy bár ebben pillanatban minden a másikról szól, végül egyedül az „én” marad. A vágy, máskor pedig a csömör attól, hogy tartozzunk valahová. A kötet ugyanakkor olyan mai jelenségeket is bemutat, mint például a kelet európai ember kétségbeesett küzdelme, hogy pénzt tudjon hazaküldeni, aminek érdekében bármire vállalkozik. A kötet a közeledés és távolodás dinamikáját bontja ki helyek, emberek, vagy akár saját létezésünk egyes részei között. Maga az utazás, mint tevékenység keveset szerepel a könyvben, sokkal inkább a hatása érezhető, mint a tompaság egy hosszú út után.
Ebben a sokszínű kötetben, amíg az olvasó kideríti, hogy a világ melyik pontjára, kinek a bőrébe csöppent, az egyetlen biztos pont az írónő szomorkás, de már-már groteszkül reális hangja. Líraian ír a visszataszítóról és szűkszavúan, de könyörtelen pontossággal arról, ami a lelkekben megy végbe, így lesznek emberiek ezek a szövegek. Az abszurditás átértékelődik: ami a történet első két sorában visszataszítónak tűnt, az az utolsóban teljesen logikusnak, értelemszerűnek. Finoman és körültekintően bontja ki a lelki folyamatok szálait, amiben az olvasó empátiájának és intelligenciájának is szerepet szán:
„Csend volt, ilyenkor el kell tűnjön az élet a házból, pár napra a lelke a teste mellett marad, legalábbis, ha a demens lélek is tudja, hogy maradni kell. Azt gondoltam, az egész csak valami ostoba farsangi bál, mégis irányba áll tőle a közös esetlenség. Andrij, Andrij, a rendőrség hol marad, meg az orvosszakértő, ki fogja megállapítani hivatalosan, hogy vége, hogy nem mi öltük meg, és nem temetjük el élve…?”
Minden novella elé egy fekete-fehér fotó van beillesztve, amely előrevetíti, hogy miről fog szólni vagy hol fog játszódni. Az elbeszélések sűrűségébe beékelt képek néhol zavaróak, máshol viszont üdítőek, szusszanásnyi időt hagyva az olvasónak hogy el tudja engedni a pár soros világokat. Nem elég egyszer elolvasni és nem lehet tőle elszakadni, noha a rövid írások egymás után következő gyors sora erre kényszerít. Legtöbbször a szereplők nosztalgiája szerves része az írásoknak, már csak azért is, mert általuk találjuk meg a fonalat a helyek és időintervallumok között. A szereplők nem igazolni vagy vádolni kívánják magukat, néha egyszerűen menedéket keresnek emlékeikben. Noha karakterfejlődésről nem beszélhetünk ezekben a novellákban, a szereplők mégis saját, átélt tapasztalataikká válnak, vagy azok kísértésében kénytelenek élni.
Vonnák Diána novellái olyanok, mint egy-egy hátsó, kevésbé hízelgő helyre néző ablak: nem feltétlenül szép dolgokat látunk, viszont elengedhetetlen, hogy kinézzünk rajtuk.
Vonnák Diána: Látlak
Jelenkor, 2021, 220 oldal
Írta: Szabó Iringó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése