SÚGÓ+ – Vérvörös vágyakozás egy jobb életre

Noha a Marvel esetében nem meglepő a fantáziadús látványvilág, az első, 2016-ban bemutatott Doctor Strange-film olyan vizualitással bírt, amely előtte sem rájuk, sem más stúdiók hasonszőrű alkotásaira nem volt jellemző. Majdnem hat év kellett ahhoz, hogy köröket tudjanak verni saját magukra, és úgy tűnik, hogy az elmúlt két évben megjelent sorozataiknak köszönhetően rádöbbentek: nem árt, ha van érdemi cselekmény is a csilivili harcok mögött. Ezt a Doctor Strange az őrület multiverzumában is világosan bizonyítja, mégpedig emlékezetes módon.

Stephen Strange (Benedict Cumberbatch), miután megoldotta a felejtő bűbáj által okozott galibát, ismeretlen okokból rémálmoktól kezd szenvedni. Felkavart lelkiállapotán egykori barátnője, Christine Palmer (Rachel McAdams) esküvőjének a híre sem segít, ám amikor a ceremónia őrületes fordulatot vesz, Stephen egy multiverzumi harcba csöppen. Akaratlanul is védelmezőjévé kell válnia egy rejtélyes lánynak és súlyos döntéseket meghoznia, ha le akarja győzni a multiverzumokat fenyegető veszélyt.

Vajon hihetnek a saját szemüknek vagy a valóságok végtelen kavalkádja a legnagyobb elméket is összezavarja?

Forrás: Fórum Hungary

Az alkotás az elejétől kezdve eltér a Marvel megszokott sémáitól, és a személyes drámákat helyezi a középpontba, ami leginkább a forgatás kezdetekor történt rendezőváltás miatt alakulhatott így. Egyedül ezeknek köszönhetően volt szükség arra, hogy a karaktereknek szuperképességeket használjanak, olyan helyzetekben, amelyeket egy művészfilmben inkább terápiás jellegű beszélgetéssel oldanának meg. 

A stúdió nyilvánvaló kísérletezgetése, az unalomig való ismételgetés ellenszerének kutatása során olyan stílusjegyeknek is teret engedett, mint a horrorisztikus elemek, amiket még mindig visszafogottan, de az eddigiekhez képest kifejezetten bátran használtak a készítők. Jumpscare-ekre nem, de véres – a gyermekkorú nézőket akár sokkoló – haláljelenetekre is sor került. A sötétebb hangvétel jót tett a történetnek, fokozta a drámai hatást és bemutatta a hősök egy kevésbé ismert oldalát. Igaz, ezt pedzegették már a Pókember: Nincs hazaútban, viszont ehhez képest ott csak a felszínt kapargatták.

A forgatókönyv másik jelentős pozitívuma az emberi oldal. Váratlanul, de ügyesen fűzték tovább a WandaVízió című, tavaly megjelent sorozat utolsó jelenetét, érthető és szívfacsaró motivációkat adva Wandának (Elizabeth Olsen) és általa mindenki másnak. A két óra alatt nehezen találni üresjáratot, hisz a lassabb, akciómentes részek sem fulladnak unalomba. Az írók tettek arról, hogy a néző mindig meg tudjon valamin lepődni: ízléses, közel sem infantilis humort szőttek bele, életközeli filozofálgatásokkal tarkították a párbeszédeket és régóta várt csavarokat lőttek el, tovább építgetve az univerzumot. Minden képkocka tökéletesen kidolgozott, a különböző univerzumok színei és formái mások és mások, a jelenetek hangulatához alkalmazkodnak a fények és a tónusok, a zene pedig remekül fokozza a megszokottnál drámaibb és baljóslatúbb atmoszférát.

Forrás: Fórum Hungary

Általában egy szuperhősfilmtől az ember nem vár világot megváltó színészi játékot, legfeljebb annyit, hogy az imádott karakterét az elvárt módon keltsék életre. Akadtak ugyan kiemelkedő alakítások az eddigi filmekben is, viszont az emberközelibb forgatókönyvnek és Sam Raimi rendezésének köszönhetően a második Doctor Strange-mozit e téren is kiemelt dicséret illeti. Elizabeth Olsen az összes eddigi Wanda-alakítása közül itt mutatta meg a legmeggyőzőbben, hogy mi is lapul benne igazán: erős, könyörtelen karakterét fantasztikusan árnyalta a megtört, szenvedő nőével. Benedict Cumberbatch most is szigorú profizmussal és kimért játékkal keltette életre Strange-et, újra bizonyítva, hogy jelenleg ő a legalkalmasabb a varázsló eljátszására.

Az újonc Xochitl Gomez, akinek nagyjából ez az első igazán nagynak mondható szerepe, alakította a rejtélyes lányt, America Chavezt. Habár a karaktere elengedhetetlen lesz a későbbiekben, a két másik főszereplő mellett amatőrnek tűnt. Rachel McAdams és Benedict Wong is hozta a kötelező szintet, a cameók pedig nem egy kellemes pillanatot okoztak.

Szó, mi szó, Kevin Feige-ék kockázatos játékot vállaltak ezzel a többi filmjüktől merőben eltérő stílussal, ez azonban teljes mértékben bejött nekik. Nem túlzás kijelenteni, hogy az összes alkotásuk közül ez az egyik legemlékezetesebb, és ha ezen az úton maradnak, képesek lesznek egy olyan megújulásra, ami tényleg felfrissítené a szuperhős mozik egyre megfáradtabb zsánerét.


Írta: Pus József

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése