Súgópéldány

Közel 2700 program várta az érdeklődőket, ez egyben azt is jelentette, hogy komolyan nyakába kellett vennie a várost vagy az országot annak, aki több dolog után is érdeklődött. Kínálatból pedig volt bőven, ráadásul a kiállítóhelyek a tárlatokon túl kísérőprogramokkal, valamint zenei, színházi előadásokkal, és kézműves foglalkozásokkal is várták a látogatókat.

Bár a vidéki múzeumok is igen csábítottak, az én körtúrám idén a fővárosra koncentrálódott. Az eredeti tervem öt-hat intézmény meglátogatása volt, azonban be kellett látnom, hogy ennyit képtelen vagyok befogadni, így végül háromba (és egy félbe) jutottam el.

Az esemény hivatalos megnyitóját a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartották délután egy órakor, így a rövid beszédek és a hivatalos kisfilm levetítése után adta magát a lehetőség, hogy az első állomásom a bicentenáriumra megújult Petőfi-tárlat, illetve a Nemes Nagy Ágnes, a Polcz Alaine, a Cseh Tamás, valamint a Nádas Péter és Hajnóczy Péter nevével fémjelzett kiállítás legyen.

A Petőfi Sándorról szóló termek igazán átfogó és a teljesség igényével összegyűjtött anyagot mutattak be, mellszobrok, festmények, kötetek, és a költő személyes tárgyai tették érdekessé a kiállítást. Sétapálcák és a fokos mellett vitrinben őrzik például Szendrey Júlia jegygyűrűjét, de a menyasszonyi csokor egy virágszálát is. Aki pedig elcsodálkozna az utolsó termek egyikében kihelyezett táblán, miszerint a kerek asztal egy műtárgy, hamar rájöhet, hogy a Pilvax kávéház egyik berendezési tárgyát látja.

Mielőtt átsétáltam volna a Polcz Alaine-részlegbe, még lehetőségem nyílt megnézni két ruharekonstrukciót is, amit akár maga a költő is viselhetett volna.

A Világ-Játék kiállítás Polcz Alaine születésének századik évfordulójára készült el, és a cím nem hazudik: egy hatalmas játékasztal fogadja a látogatókat, melyet körbevesznek az archív fotók, kéziratok, Mészöly Miklóssal való házasságának emlékfoszlányai.

Hasonló hangulatú terembe léptem át, amikor a szintén századik évfordulóra megkonstruált Nemes Nagy Ágnes-kiállítótérbe érkeztem. „Kettős világban” – ragadták ki a tárlat készítői az első kötet címét, a helyiség közepébe pedig egy ablakkeret került. Önmagunk és a világ megismerésének kettősége rajzolódott ki a falakra nyomtatott verssorokon keresztül.

És ha már elmerültem az irodalomban, bepillanthattam egy kicsit Nádas Péter és Hajnóczy Péter írói világába is. „És egyszerű az élet” – olvastam a falon, miközben egy végtelenül nyomasztó kiállításon sétáltam végig, egyenesen a piros csíkon.

Feloldást jelentett ezután a Cseh Tamás-szoba, ahol a kazetták, a gitár, és a zenés árnyéka mellett az egyik széken – meglepetésemre – egy kotyogós kávéfőző fogadott.

A PIM után az utca túloldalán lévő Nemzeti Múzeum irányába fordultam, ahol Sam Havadtoy legújabb műveiből nyílt időszaki kiállítás, azonban nem sokáig időztem itt, mert rájöttem, hogy a minden tiszteletem ellenére a művész munkássága nem érint meg. A következő állomásom így a Szépművészeti Múzeum volt, amelynek környékén már aznap délelőtt is jártam, ugyanis Kolodko Mihály a közeli Damjanich utcában helyezte el legújabb miniszobrát, Karinthy Frigyes születésének évfordulójához kapcsolódóan.

A Szépművészeti Múzeumban szintén az időszaki kiállításra voltam kíváncsi, a Csontváry 170 tárlat ugyanis minden eddiginél teljesebb gyűjteményt ígért Csontváry Kosztka Tivadar életművéből. Nem kellett csalódnom, valóban kiállították a legismertebb festményeket, én pedig időről időre elcsíptem az idegenvezetők egy-egy félmondatát a különleges színkezelésről és festékhasználatról, és olykor igazán furcsán megalkotott részleteket is felfedeztem egy-egy képen.

A kiállítás fő látványossága természetesen a Magányos cédrus volt, amely méltóságteljesen tárult a látogatók szeme elé az utolsó terembe lépve. Kitűnő megkoronázása volt ez egy olyan tárlatnak, amely igyekezett mindent megmutatni a festőből: a kezdeti lépéseket, a témaváltásokat, valamint a szárnyalást és összeroppanást.

A Szépművészeti Múzeumból kilépve elindultam utolsó állomásom, a Magyar Nemzeti Galéria felé, félúton azonban egy viking hajóba botlottam. A Saga Farmann Norvégiából Törökországba tart, útja során pedig több magyarországi várost is érint, így Budapesten is megállt két órára. A kiírás szerint délután négy és hat óra között felszállhattak az emberek a hajóra, így – bár ez nem a Múzeumok Éjszakájához tartozó program volt – megszakítottam az utam egy rövid időre.

A hajónál hatalmas tömeg fogadott, azonban a sor gyorsan haladt. Mivel nem volt szükség előzetes regisztrációra, bárki odamehetett, az embereket látszólag nem koordinálta senki. Mivel jó pár perces keresgélés után sem jöttem rá, hogy honnan és hogy engedik fel az érdeklődőket, megelégedtem azzal, hogy csináljak kívülről néhány fotót, majd elindultam a várba.

Jókor érkeztem, ugyanis nagyjából negyedórával később indult a „Kriptától a kupoláig” séta, amely egy olyan teljeskörű épületbejárás volt, ahol a Magyar Nemzeti Galéria egészen rejtett zugaiba is beleshettünk. Az érdeklődés akkora volt, hogy egy órával később a vezetést meg kellett ismételniük a szervezőknek, hogy mindenki, aki az első turnusból kimaradt, megnézhesse a palotát.

Nekem szerencsém volt, mert az elsők között csatlakoztam a vezetett sétához, az utunk pedig a Gulácsy-kiállításon keresztül rögtön a kriptába vezetett. A többi látogató csodálkozva nézett ránk, amikor libasorban eltűntünk egy rejtett ajtó mögött, nemsokára pedig feltárult előttünk József nádor nyughelye, a Nádori kripta, amely a Habsburg-ház magyar ágának temetkezési helye volt. Ahogyan az idegenvezetőnk is elmondta, ez az épület egyetlen olyan része, amely túlélte a II. világháborút, és azután sem pusztították el. A kriptába azonban többször is betörtek, egyik alkalommal pedig a sírokat is meggyalázták. Csak a szerencsének köszönhető, hogy József nádor teste visszakerült, jelenleg is a kriptában nyugszik.

Az első emeletre érve a trónterembe vezetett az utunk, ahol amellett, hogy megcsodálhattuk Európa egyik legnagyobb, múzeumban kiállított szárnyasoltárát, képet kaphattunk arról, hogy a felújítások előtt milyen belmagasságú termek voltak a palotában. Nem időztünk itt sokáig, mert a harmadik emeleten található „legjobban sikerült felújítás”, ahol szintén megálltunk, még közel sem jelentette a csaknem egyórás séta végét. Az utolsó állomás a kupola volt, ahol nemcsak belülről, de kívülről is gyönyörködhettünk a látványban. A kupolából ugyanis nyolc erkélyre lehet kinézni, így minden oldalról elénk tárulhatott Budapest szépsége.

Bár lefelé jövet úgy éreztem, hogy már megteltem élményekkel, nem akartam úgy távozni (és egyben lezárni az idei Múzeumok Éjszakáját), hogy nem nézem meg a Gulácsy-életműtárlatot. A tragikus sorsú Gulácsy Lajos egészen páratlan örökséget hagyott az utókorra, ahogyan a kiállítás rendezői írják is: sem igazi előfutára, sem valódi követője nem akadt, annyira egyedi volt a látásmódja.

A rendkívül labilis idegrendszerű festő valóban nagyon ösztönös művész volt, akinek talán az utolsó alkotói korszaka ragadott meg engem igazán. Az utolsó terem pedig méltó főhajtás a korszakos zseni előtt. „Tisztaság” – hirdeti a szemkápráztató fehérségbe borult terem, amely azt a néhány évet hivatott megmutatni, amikor Gulácsy már nem alkotott, és a lipótmezei elmegyógyintézetben kezelték. Ilyen keretek között pedig még drámaibban hat a kiállított korrajz, és a felvételkor leltárba vett kellékek.