A Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiváljában az a jó, hogy miközben úgy érzi az ember, hazaérkezett, minden alkalommal ott van a levegőben, hogy addig soha nem tapasztalt élményben lesz része – legyen az egy előadás, vagy egy gyerekcipőből készített virágtartó a helyi fodrászat előtt. Mindemellett különleges szemle az idei, ugyanis 35. alkalommal rendezik meg, a szervezők pedig igyekeztek – ennek okán is – minél különlegesebb produkciókat és alkotókat hívni.
A tavalyi évhez hasonlóan ezúttal is az események sűrűjébe csöppentem, újbóli találkozásokból pedig nem volt hiány. A várható rossz időjárás miatt egy órával korábban érkeztem, de sajnos így sem kerülhettem el a délelőttre jósolt esőt, amely ugyan Nyíregyházán még csak kellemetlen hidegséggel csepegett, Kisvárdára érve viszont komoly záporrá nőtte ki magát. Szerencsére már vártak rám, így nem volt más dolgom, mint beülni az autóba. A sofőr hozzám hasonlóan nem sokkal korábban érkezett a városba, ezért nem volt ideje elmenni a belépőkártyámért, azonban megnyugtatott, hogy amikor a szakmai beszélgetés résztvevőit beviszi a művelődési központba, engem is befuvaroz.
Amíg erre vártam, bejelentkeztem a hotelbe, majd a megadott időben valóban el is indultunk. Az első pillanatban meg is ijedtem, mert bár pár perc alatt leparkoltunk a művelődési ház előtt, a szállásom és a játszóhely közötti távolság nagynak tűnt. Később kiderült, hogy nagyjából húsz perc tempós sétával gyalog is megközelíthetőek a helyszínek.
Az első előadásig hátralévő időt Kisvárda felfedezésével töltöttem: néhány kollégával beültem a törzshelyükre egy finom limonádéra, majd megnéztem, hogy fel van-e még állványozva a vár – sajnos igen, de a hotel felőli oldal már majdnem készen van. Végül az egyre jobban szakadó eső elől bemenekültem a művelődési ház előterébe, és ott vártam a kezdést.
Pálffy Tibor Ivan Viripajev Oxigén című művét álmodta színpadra a zenei vezetőként közreműködő Kónya-Ütő Bence, valamint Korodi Janka előadásában. A sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színház vendégjátékaként létrejövő koncert-színházhoz, amely arra keresi a választ, hogy egy zenei performansz hogyan válik színházi előadássá, és hogy hogyan érvényesülnek az ősi törvények egy kettészakított, modern világban, Rancz András tervezett különleges látványvilágot.
A dráma alapját bibliai motívumok adják: „Igaz, mi megmondatott a régieknek: ne ölj; ne tekints kívánkozva; ne esküdözz az égre; ne állj ellene a gonosznak; ne állíts magadnak bálványokat; ne ítélkezz; és gyöngyeidet ne hányd a disznók elé. De amikor fuldokolsz, minden törvény érvényét veszti”.
Akár a tíz parancsolat, úgy kúszik be tételenként az ember tudatába a mondat, és nem kell vallásosnak lennünk ahhoz, hogy az intelmek igazságtartalmával egyetértsünk. És amíg azon gondolkodunk, hogy hogyan valósítható meg mindez az életben, kapunk egy másik történetet is: egy fiúét és egy lányét, akik végső soron mindketten egyetlen dologra vágynak, az oxigénre.
Arra az oxigénre, amely éltet, és melynek folytán a tüdő – a jobb és a bal – táncolni kezd, és mindenki addig létezik, ameddig ez a tánc tart. Ebben az őrült táncban az egymással szemben álló, oxigénre vágyó felek elkezdenek közelíteni egymáshoz, a végén viszont már az egész nem az éltető energiákról, nem is az ősi erőkről szól, hanem saját magunk és a világ kapcsolatáról.
Hirtelen súlyos teherként nehezedik ránk a háború, a politikai állásfoglalások, az ego harca és az egymással szembenálló érdekek. Eredeti közegében ezek a motívumuk talán nem ennyire hangsúlyosak, mint Magyarországon, Kisvárdán (vagy talán épp fordítva, jóval fontosabb és komolyabb jelentéssel bírnak), itt azonban valamiért mégis elemi erővel hatnak. És ezen a ponton csúszik félre az előadás.
Túl sok motívum, túl sok asszociáció, egyetlen másfél órás zenei masszába sűrítve. Ez a telítettség pedig olykor az élmény, a befogadhatóság rovására megy. Nevetünk a helyzeteken, a kiszólásokon, megyünk az előadókkal amíg tudunk, és végső soron egy pozitív, minden tekintetben emlékezetes színházélménnyel távozunk, az előadás azonban megérdemelte volna, hogy a példabeszédeken túl ne menjen át látszólag céltalan aktuálpolitikai fejtegetésekbe – vagy épp fordítva: vállalja fel végig konkrétan, hogy a jelenről akar beszélni, és ne csomagolja be Szásák és Szanyokok történetébe.
A mögöttem ülő kifelé menet meg is jegyezte: „Ez a Biblia-techno nem az én műfajom”.
Merőben más színházi élmény várt a szomszédos Zsinagógában, ahol a marosvásárhelyi Spectrum Színház Petőfi Sándor költeményeit és Arany János Bolond Istók című művét dolgozta át négy személyre, drámai költeménnyé. Török Viola rendezése gitárt ad Petőfi/Bolond Istók kezébe, hogy a férfi megzenésített költeményeivel álljon a haza szolgálatába. Az előadás is hasonló missziót teljesít, hiszen célja, hogy Petőfi Sándor gondolatait, verseit közelebb hozza az emberekhez.
Bolond Istók (Pál Hunor) tele van tettvággyal, ám egyben kétségek gyötrik, hiszen keresi helyét a világban. Ebben a furcsa kettősségben megelevenednek életének legfontosabb szereplői: a gondoskodó, féltő anya (Szász Anna), az életében megfáradt, boldogtalan apa (Kárp György), valamint a kedveséért akár önmagát is feladó, szerelmes feleség (Márton Emőke-Katinka).
Mi a boldogság? – teszik fel a kérdést a darab egy pontján, a választ pedig legpontosabban az anya adja meg, aki úgy véli, hogy ez mindenkinek mást jelent, és másban találja meg. Az eszményi gondolatok ellenére a Zsinagóga színpadán mégsem történik meg a varázs, sőt a néző teljesen kívül marad a történetet. Kényelmetlenné és feszengőssé válik a légkör, amikor Pál Hunor megpróbálja megénekeltetni a közönséget, vagy amikor kényszeredett mosollyal lesétál a nézőtér soraiba. Játszótársai is mindent megtesznek azért, hogy működjön az előadás, szűkös mozgásterük ellenére igyekeznek élővé, szerethetővé tenni a figurákat. Az előadás végén azonban a taps hamar elhal, a közönség pedig csendben kisétál az ajtón.
Én is hamar a szállásom irányába fordultam, miközben azon gondolkodtam, hogy a színpadon állva a színészek vajon mennyit érzékeltek abból, ami történt? Hogyan élik meg, hogy az a kulturális misszió, amit be szeretnének teljesíteni, ezúttal eredménytelennek bizonyult?
Írta: Vass Antónia
Fotók: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése