Súgópéldány

Az új mű a 19. század végének legnagyobb magyar mulattatóját, Somossy Károlyt helyezi fókuszba, aki a darab címéhez hűen mágusként mozgatja az olykor egymásba fonódó, máskor élesen szétváló szálakat. Megjelennek mellette a kor ismert szereplői, mint Carola Cecília, a mulató dívája, Waldmann Imre, a Barrison-lányok, vagy Lazarovits Zdénkó bácskai nábob. De fiktív alakok is színre lépnek, ilyen például Somossy felesége, akit a valóságban Swoboda Franciskának hívtak, a darabban viszont Arminaként hivatkoznak rá, Leopold Mária Lippert Weilersheim, akinek neve a Csárdáskirálynőből lehet ismerős, valamint Ábrándy Bella, a takarítóból lett művésznő, aki sohasem létezett.

Már a fiktív és valódi szereplők arányán is látszik, hogy az alkotók inkább a megidézésre, egy színháztörténeti pillanat megragadására fókuszáltak, mintsem a minden tekintetben hiteles történelemreprezentációra. Így fordulhat elő az, hogy az események sűrűjébe csöppenő walesi herceg érkezésekor felcsendül egy Bob herceg-betét, a Londonban hej, holott az operett ősbemutatóját alig három hónappal Somossy halála előtt tartották.

Ha azonban eltekintünk attól, hogy elvesszünk az évszámok és kronológia útvesztőiben, vagy hogy néhány dalban visszaköszönnek korábbi darabok ismerős dallamai, egy izgalmas, formabontó előadást láthatunk, amelyben a szerzők és a rendező is bátran lépik át a műfaj szabta határokat, és teremtenek újat, egyedit. Érzékeljük a drámai konfliktusokat és a feloldásokat, megkapjuk az áriákat, a pörgős, humoros jeleneteket, amelyeket egy operettől megszoktunk, de Orbán János Dénes nem félt két (tágabb értelemben három) primadonnát írni a darabba. Armina ugyanis nem klasszikus értelemben vett grande dame, Bella pedig olykor kilép a szubrett szerepkörből.

Így mintha megelevenedne Somossy egyik jelenetben tett kijelentése, miszerint az Orfeumban elfér egymás mellett több primadonna is. Maga a címszereplő figurája egyébiránt nem uralja az előadást, sőt mintha a darab bizonyos pontjain visszavonulót fújva átadná a stafétabotot – a karakteréből adódóan sokkal dinamikusabb jelenetekben színre lépő – Zdénkónak.

A gazdag parasztlegény szerepe igazi jutalomjáték, Erdős Attila pedig mindent meg is tesz annak érdekében, hogy már az első bevonulásától kezdve rá irányuljon a figyelem. A később elhangzó Gyere velem Bácskába valódi bravúrszám, amelyben a fő szempont a harsányság és az elnagyolt gesztusok – furcsamód, ami normális esetben modoros színészi játéknak hatna, itt nem érződik túlzónak, sőt. Éppen ettől válik mulatságossá a figura, és így különül el Carola Cecília karakterétől.

Az éjszakai élet egyik legismertebb dívája, Somossy szeretője Kiss Diána megformálásában valójában egy elegáns úrihölgy, aki játszi könnyedséggel csavarja az ujja köré a férfiakat, és akinek még szeretői mivoltában is tartása van. Ebből az alapállapotból könnyen csúszik át a féltékeny nő szerepébe, akinek meg kell küzdenie a ténnyel, hogy miközben a színpadi napjai meg vannak számlálva, a magánéletében sorozatos kudarcok érik. Talán Cecília kategorizálható be leginkább a klasszikus operett szerepkörökbe, minden tekintetben egy hagyományos primadonnaszerep.

Ezzel szemben Ábrándy Bella története a rút kiskacsa gyönyörű hattyúvá válásának tökéletes iskolapéldája. Széles Flóra, ha arra van szükség, egyszerű takarítónő, aki a porcicákat sepregeti a műsorszámok között, ám ahogy leveszi az uniformist, úgy válik ő is elegáns kisasszonnyá, aki beleszeret a hóbortos Zdénkóba. Tánc- és énektudás tekintetében is kimagasló teljesítményt nyújt, ennek megmutatására a darab ad is lehetőséget, hiszen Bella a nézők szeme láttára lesz az Orfeum új üdvöskéje.

Éles kontraszt mutatkozik a két vetélytárs és a feleség, Armina között, aki érett asszonyként lép színre. Fischl Mónika egy sokat tapasztalt asszonyt jelenít meg, aki biztos hátországként támogatja férjét, és szemet huny a kicsapongásai fölött. Néhány jelenet áll csupán rendelkezésére ahhoz, hogy megmutassa a figura drámáját és harcát önmagával, a kórház-jelenetben elénekelt áriája viszont az előadás egyik legmeghatóbb pillanata.

A Somossy köréhez tartozó szereplők között az első felvonás végére szerelmi sokszög jön létre: a mágus hűséges felesége mellett nyíltan szeretőt tart, Carola Cecíliát, az orfeumi dívába azonban az érte epekedő Bellát meglátni sem hajlandó Zdénkó szerelmes. A sors furcsa fintora, hogy a szálak éppen az Orfeum megálmodójának (feltételezett) halálos ágyán bogozódnak ki, és mindenki megtalálja a számítását.

Kivéve talán magát Somossyt, aki ugyan létrehozta azt az intézményt, amely még 100 év után is virágzik, a saját életét azonban nem tudta a megfelelő mederbe terelni: elszegényedve halt meg, neve rövid időn belül szinte teljesen feledésbe merült. Dolhai Attila Somossyja arra a zűrzavarra reflektál, ami a színházcsinálót körülveszi. Az esendő, vívódó embert láttatja, nem az elérhetetlen zsenit, ettől válik a nézők számára is szerethetővé ez az uzsorakölcsönökből élő, házasságtörő figura. A nehézségek ellenére Somossy hatalmas terveket sző, magabiztosan vág bele az új projektek megvalósításába.

Egyik legnagyobb terve Konstantinápoly kicsinyített másának felépítése, amely a valóságban is hatalmas vállalásnak bizonyult, ezt a darab alkotói is jó érzékkel látták meg. A Konstantinápoly Budapesten-jelenetsor kétségkívül az előadás egyik tetőpontja mind látványvilágában, mind zeneileg. Kis etűdökben látjuk megépülni a negyedet, és látjuk, ahogyan a szúnyoginvázió meghiúsítja a tervet. Közte pedig ott a „megnyitóra írt operett”, a Bozsik Yvette Társulat tagjainak szemkápráztató török táncával, valamint Széles Flóra és Kiss Diána szólója, amely önmagában is bravúrosra sikerült. Mellette a vörösbe borult tér, az autentikus jelmezek (jelmeztervező: Bezsenyi Krisztina) mind a török világ megidézését segítik.

A darab végére megérkezik a jövő generációja is Boros Misi Kálmán Imréjének személyében. Misi ugyan a prózai részekben kevésbé átütő, zongorajátékával azonban méltán bizonyítja, hogy miért formálhatja meg a 20. század egyik legnagyobb operettszerzőjét. Kálmán alakjának beemelése szép főhajtás az elődök előtt, és jól mutatja, hogy ha Somossy Károly után – az ő örökségét tiszteletben tartva – ilyen nagyszerű művészek gazdagították a magyar színházi élet palettáját, akkor ugyanez a 21. században is érvényes gondolattá válhat.