Van, aki feldíszített otthonban készülődik. Van, aki a városban kutatja a legjobb ajándéklelőhelyeket. Van, aki visszahúzódik belső lényébe, gondolatai terébe. Ki-ki maga módján, de vár valami olyanra, ami nemcsak egy személyt, egy családot, egy nemzetet érint, hanem az emberiség nagy részét. Mindenkit, akik megünnepli a karácsonyt. Különböző a készülődés, de közös a várakozás.
 |
| Fotó: Wikipédia/RaBoe |
A lényeg pedig csak az lehet, amit a karácsonyfa énekel! Ő, aki egy természetes közegből, az erdőből, egy természetellenes, de meleg szobába csöppent, lámpásokba öltözve jelzi nekünk, díszítőjüknek, az ünnep üzenetét, amit Reményik Sándor versbe foglalt: „Óh, csak legyek a fény forrása én”. De ne csak ő, a fa, hanem mi, magunk is, akik rátekertük a világítóeszközöket!
Az erdélyi magyar líra kiváló alkotója arról ír, hogy a fenyőfa boldogan ajándékozza oda magát nekünk, embereknek: „Mindegy, hogy mi lesz velem azután” – mondja. Hiszi, hogy a szűk szobában is terem öröm. Tudja, hogy idegen és jövevény, de mégis hálás azért, mert ő az, aki az öröm forrása. Akit a gyermekek bálványozhatnak, és aki a felnőtteket emlékezteti a karácsony rejtelmére.
A karácsonyfa tehát azt üzeni, hogy még ha nem is alakul minden elképzeléseink szerint, de becsüljük meg, azt, amiben megnyilvánul a szépség.
Reményik Sándor:
A karácsonyfa énekel
Ha szűk szoba: hadd legyen szűk szoba.
A szűk szobában is terem öröm,
Gyúl apró gyertya ínség idején,
Óh csak ne legyen sorsom bús közöny,
Óh csak legyek a fény forrása én,
Apró gyermekek bálványozott fája,
Én az idegen, én a jövevény,
Égő fenyőfa, égő áldozat,
Akit az Isten ősi otthonából
Emberek örömére elhozat.
Csak rajzolódjék mélabús árnyékom
Imbolyogjon a szűk szobák falán,
Mindegy, hogy mi lesz velem azután.
Írta: Tamásfalvi Hanna
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése