Súgópéldány

Jókai 1883-ban írta az eredeti művet, a Székely Nemzet lap tárcarovatában publikálta részletekben. Strauss ekkor már többször is járt Magyarországon, komponált magyar vonatkozású műveket (például az Éljen a magyar! polka). Jókaival is Pesten találkozott; kettejük barátságából született meg a Cigánybáró operettverziója 1885-ben. Itt már nemcsak az Erdélyben élő magyarokat, hanem a bécsi publikumot is meg kellett szólítania; így lett Barinkay Jónásból Barinkay Sándor, Cafrinkából, a boszorkányból Czipra. Új karakterekkel (Ottokár, Mirabella) és cselekményszálakkal (katonák toborzása, fogadása) egészítették ki. Habár a népi jelleg jelen maradt a részletekben, sokkal univerzálisabbá vált. Nem is csoda, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia közönsége nagy lelkesedéssel fogadta.

Hasonlóan, a Papp Balázs-Lévai Enikő-féle szereposztás premierjét is álló taps zárta. Az Operettszínház feldolgozása mind a mű ismerőinek, mind a hozzám hasonló botfülű laikusoknak nagyszerű élményt nyújtott.

A történet a nemesi családból származó Barinkay Sándor (Papp Balázs) hazaérkezésével kezdődik; visszatér Magyarországra, hogy családja ősi földjét visszaszerezze. Barinkay mögött megannyi kaland áll (ezt Barinkay belépőjében hallhatjuk); volt állatidomár, bűvész, kocsihajtó; az élet számos útra terelte. Az apja annak idején a temesi pasa egyik leghűségesebb embere volt; a visszafoglaló háborúk alatt az ő birtokukon ásták el annak egész vagyonát. Barinkay nem titkolja, hogy a török kincsekre pályázik. Czipra (Tímár Tímea), a boszorkány azt jósolja neki, jővőbeli felesége a menyegzőjük estéjén megálmodja a kincs hollétét; a férfi ezért fel is kerekedik, hogy asszonyt keressen magának.

Habár a boszorkány lánya, Szaffi (Lévai Enikő) és Barinkay lassú egymásba szeretése a fő téma, az operett egy második szerelmi szálat is bevezet, ami az eredeti regényben még nem szerepelt. Sándor legelőször a szomszédos földbirtokos, a „disznókirály” Zsupán (Langer Soma) lányát, Arzénát (Süle Dalma) szeretné feleségül venni. Ezzel csak egy probléma van: Arzéna már titokban odaígérte magát az ügyetlen, eső-kelő, de csupaszív Ottokárnak (Dénes Viktor). A viszony a színpadon is jól meg van jelenítve; a páros mindig talál két éneklés között (vagy éppen alatt) egy-egy pillanatot a légyottjukra. Arzéna ezért is utasítja el Barinkay udvarlását: lehetetlennek tűnő feladat elé állítja kéretlen kérőjét. Addig nem lesz az övé, ameddig meg nem szerzi a bárói rangot.

A modern ember érdeklődését nehéz fenntartani kizárólag operadalokkal, hiába olyan jók, mint a Kincskeringő vagy Szaffi dala, ami a cigánysággal szembeni előítéleteket járja körbe. A néző vágyik a látványos díszletekre, a szép jelmezekre, a vizuális történetmesélésre. A cigánybárótól ezt mind megkapjuk; a színpad hol romokkal teli mocsárvidékké, hol előkelő házzá, hol bécsi főtérré változik át. A táncosok a dalok alatt egyszer még kígyó, krokodil és egyéb állatjelmezekbe öltözve mozognak, máskor vendégként sürögnek-forognak a vacsoraasztal körül, esetleg katonaként masíroznak végig a világot jelentő deszkákon. Ünnepies, kimért táncoktól kezdve siratóéneken át harsány cigánymuzsikáig mindenféle dal felcsendül; a zenetörténeti legendák szerint maga Jókai ihlette meg Strausst különböző népzenék bemutatásával.

Az előadás tehát nagyon jól működik. Nemcsak a színészek zseniálisak a szerepeikben, hanem a díszletek, a jelmezek is látványosak, szépek; segítik a történetmesélést, felkeltik a nézők figyelmét. Oberfrank Péter karmester és a zenekar játéka gyönyörű; jó példa arra, mennyi mindent hozzátesz egy-egy előadás értékéhez, ha konzervzene helyett élőzenével játsszák. Most láttam legelőször Cigánybárót a színpadon, de sikerült velem annyira megszerettetniük az operettet, hogy azóta is bele-belehallgatok régebbi feldolgozásaiba, sőt még az eredeti, német nyelvű verzióba is.