Súgópéldány

Október végén narancssárga tökök lepik el a kirakatokat, a kerteket és az ajtók elé helyezett dekorációkat. Vannak közöttük barátságosan vigyorgó, félelmetesen vicsorgó és művészi precizitással kifaragott darabok is. De vajon miért éppen egy kivájt tök lett a Halloween egyik legismertebb jelképe? És ki az a Jack, akinek a neve az angol jack-o’-lantern kifejezésben is fennmaradt?

Egy férfi, akit sem a menny, sem a pokol nem fogadott be

A történet egy régi ír népmesével kezdődik, amelynek főhőse a fukar Jack, angol nevén Stingy Jack. A legendának több változata is létezik, de a legismertebb szerint Jack nem mindennapi alkut kötött az ördöggel.

Egy alkalommal együtt ittak, ám Jack nem akarta kifizetni az italt. Rávette hát az ördögöt, hogy változzon pénzérmévé, amellyel rendezheti a számlát. Amikor a sátán eleget tett a kérésnek, Jack gyorsan a zsebébe csúsztatta az érmét, egy ezüstkereszt mellé, így az ördög nem tudott visszaváltozni. Végül szabadon engedte, de csak azzal a feltétellel, hogy egy évig nem zaklatja, és halála után nem tart igényt a lelkére.

Jack később ismét túljárt az ördög eszén. Egy fára csalta, majd keresztet vésett a törzsbe, így a sátán csak akkor szabadulhatott, amikor újabb ígéretet tett neki.

A férfi azonban nem élhetett örökké. Amikor meghalt, a legenda szerint a mennyországba nem engedték be, az ördög pedig tartotta magát a korábbi alkuhoz, és a pokol kapuját is zárva tartotta előtte. Jack így két világ között rekedt: örök sötétségben kellett bolyongania.

Az ördög végül egy izzó parazsat adott neki, hogy legalább valamennyire megvilágítsa az útját. Jack a parazsat egy kivájt répába helyezte, és ettől kezdve ezzel a különös lámpással járta a sötétséget. Innen ered a legenda szerint a Jack of the Lantern, vagyis a lámpásos Jack elnevezés, amelyből később a jack-o’-lantern kifejezés lett.

Fontos azonban, hogy ez népmese, nem bizonyított történelmi esemény: a Jack alakjához kötődő magyarázat a Halloween egyik legismertebb eredetmondája.

Az ír hagyományban a lámpásokat eredetileg nem sütőtökből, hanem olyan gyökérzöldségekből készítették, mint a répa vagy a karórépa. Ezek belsejét kivájták, félelmetes arcot faragtak a héjukba, majd gyertyát helyeztek beléjük.

A különös lámpásoknak a hiedelmek szerint védelmező szerepük is volt: arra szolgáltak, hogy elijesszék a bolyongó szellemeket és a rosszindulatú természetfeletti lényeket. A Halloweenhez kapcsolódó ír hagyományokban a túlvilág és az élők világa közötti határ különösen hangsúlyos volt, ezért a félelmetes arcoknak és a sötétben világító lámpásoknak is megvolt a maguk helye.

Hogy ezek a szokások pontosan mikor és milyen formában alakultak ki, arról nem minden részlet ismert. A répa- és karórépalámpások használatát azonban a Nemzeti Ír Múzeum gyűjteménye is dokumentálja: egy Donegal megyéből származó példányról úgy tartják, hogy a helyi hagyomány szerint az 1900-as évek körül készítettek hasonló lámpásokat.

A fordulatot az ír és más brit-szigeteki kivándorlók hozták el, amikor Észak-Amerikába költöztek, és magukkal vitték Halloweenhez kötődő szokásaikat is. Ott azonban egy sokkal alkalmasabb alapanyagot találtak: a sütőtököt.

A nagyobb tököt könnyebb volt kivájni, belsejébe gyertyát helyezni, és a vastagabb héjába arcot faragni, mint a kisebb, keményebb gyökérzöldségekbe. Ráadásul Észak-Amerikában a sütőtök bőségesen rendelkezésre állt, így hamar népszerűvé vált a lámpáskészítéshez.

A hagyomány így fokozatosan átalakult: a régi ír szokásból amerikai Halloween-jelkép lett, a vigyorgó sütőtök pedig idővel a világ számos országában az ünnep elmaradhatatlan kellékévé vált.

A mai töklámpásoknak már nem feltétlenül van közük a szellemek távoltartásához. Sok család közös programként farag tököt, mások versengenek a legötletesebb vagy legfélelmetesebb arckifejezésért, és akadnak olyan alkotók is, akik egészen aprólékos műalkotásokat készítenek a zöldségből.

A hagyomány mégis megőrzött valamit eredeti hangulatából. Egy sötét ablakban világító, vicsorgó tök ma is egyszerre játékos és hátborzongató: éppen annyira ijesztő, hogy megmozgassa a képzeletünket, de többnyire nem annyira, hogy valóban félni kezdjünk tőle.

Halloweenkor tehát, amikor tököt faragunk, egy régi népi hagyomány modern változatát folytatjuk. A következő alkalommal, amikor meggyújtjuk a lámpás belsejében a gyertyát, eszünkbe juthat a legenda száműzött vándora is, aki a történet szerint még a túlvilágon sem talált nyugalmat.

És talán jobb is, ha a mi töklámpásunk csak a verandát világítja meg. Jacknek ugyanis örökké az éjszakában kell bolyongania.

A színházaknak mindig is különleges atmoszférájuk volt. Napközben próbák, díszletépítés, jelmezek és sürgő-forgó társulati tagok töltik meg az épületet, este pedig a színpadon életre kelnek a történetek. Amikor azonban kialszanak a fények, elcsendesedik a nézőtér, és az utolsó dolgozó is hazatér, egészen más arcát mutatja egy teátrum. A kihalt folyosók, a sötét színpad és a függöny mögötti néma tér könnyen megmozgatják az ember képzeletét.

Nem csoda, hogy a színházakhoz időről időre kísértethistóriák is kapcsolódnak. A budapesti Vígszínházhoz például egy különös, smaragdszemű szellem története fűződik, amely a 20. század elején kapott szárnyra.

A történetről szóló későbbi beszámoló szerint a Filmszínház Irodalom című magazinban jelent meg hír arról, hogy a Vígszínház falai között egy zöld szemű kísértet bolyong. Nem pusztán egy homályos árnyékról szólt a fáma: a beszámoló szerint az épület takarítója és éjjeliőre is több alkalommal találkozott a titokzatos jelenséggel.

A rejtélyt tovább fokozta, hogy éjszakánként különös hangok és csapódások hallatszottak az alagsor felől. Egy színházban, ahol a nap folyamán megszokottak a váratlan zajok, a díszletek mozgása és a színpadi gépezetek hangjai, az éjszakai neszek különösen nyugtalanítóvá válhatnak. Ha pedig a folyosók üresek, és senki sem tudja megmondani, honnan érkezett a hang, máris kész a hátborzongató történet.

A smaragdszemű alakról szóló hírek azonban nemcsak a színház dolgozóinak képzeletét mozgathatták meg. A történet a sajtó érdeklődését is felkeltette, így a rejtély hamarosan már nem csupán az épületen belül terjedő szóbeszédnek tűnt.

A legenda egyik legérdekesebb részlete Harsányi Zsolt nevéhez kapcsolódik, aki a Vígszínház igazgatója volt. Amikor az újságírók a kísértetről kérdezték, a későbbi cikk szerint nem egyszerűen kinevette a történetet, vagy igyekezett gyorsan véget vetni a találgatásoknak. Ellenkezőleg: a beszámoló úgy idézi fel a reakcióját, hogy Harsányi még rá is erősített a szellem létezésére.

Ez persze nem bizonyítja, hogy hitt volna a természetfeletti jelenségben. A történetet feldolgozó írás szerint az is felmerült, hogy az egész ügy egy lehetséges reklámkampány része lehetett. Egy titokzatos kísértet híre ugyanis remekül alkalmas arra, hogy beszédtémává tegye a színházat: az emberek találgatnak, az újságírók kérdeznek, a legenda pedig tovább él.

Azt nem tudjuk biztosan, hogy valóban tudatos reklámfogásról volt-e szó. Az azonban kétségtelen, hogy egy ilyen történet kiválóan illik a színházi világ természetéhez, ahol a valóság és a fikció határa néha már önmagában is színpadiasan elmosódik.

Harsányi a történet szerint további részleteket is elejtett arról, hol érdemes keresni a színház kísérteteit. A későbbi beszámoló két nevet említ: a fiatalon elhunyt Keglevich grófot és Jókai Mórt. Harsányi állítólag arra utalt, hogy a szellemek inkább a színpadon tartózkodnak.

Ez a részlet különösen izgalmas, mert a történetben így nemcsak egy ismeretlen, zöld szemű alak jelenik meg, hanem a színház múltjához és a magyar kulturális élet ismert alakjaihoz kapcsolódó utalások is. Hogy ezek pontosan milyen formában hangzottak el, és milyen összefüggésben kerültek szóba, azt az eredeti korabeli tudósítás nélkül nem lehet teljes bizonyossággal rekonstruálni.

A legendának ez a mozzanata mégis jól érzékelteti, hogyan épülhet fel egy színházi kísértethistória: a titokzatos éjszakai jelenségek mellé ismert nevek, régi emlékek és néhány gondosan elejtett célzás társul. A hallgató pedig már maga képzeli hozzá a többit.

Halloween gyökerei részben az ősi kelta Samhain ünnepéig nyúlnak vissza, amely az aratás végét és a sötét évszak kezdetét jelölte. A hagyományhoz kapcsolódó elképzelések szerint ilyenkor elvékonyodhatott az élők és a holtak világa közötti határ, így a természetfeletti lények és az elhunytak lelkei közelebb kerülhettek az emberekhez. A Samhainról alkotott mai képünk részben későbbi értelmezésekből is táplálkozik, de a halálhoz, az ismeretlenhez és az éjszakai veszélyekhez kötődő motívumok kétségtelenül meghatározóvá váltak Halloween mai hangulatában. A töklámpás, a jelmez és a kísértethistória mind ugyanazt a határhelyzetet idézi fel: egyetlen éjszakára úgy teszünk, mintha a megszokott világ szabályai nem lennének érvényesek.

A hátranézés tilalma nem egységes, mindenütt érvényes halloweenes szokás volt, inkább különböző népi hiedelmekből és történetekből táplálkozó motívum. Európa számos vidékén a keresztutakat a természetfeletti találkozások lehetséges helyszíneinek tartották, míg a halottakhoz kötődő hiedelmekben a hazajáró lelkek és a kísértetek jelentek meg. A Halloweenhez kapcsolódó ír és skót történetekben szintén felbukkannak olyan természetfeletti lények, amelyekkel nem volt tanácsos találkozni sötétedés után. Az ismeretlen hangra való válaszolás vagy a furcsa jelenés követése ezekben a történetekben könnyen bajba sodorhatta a gyanútlan embert. A hátranézés így a rémtörténetekben a tiltott kíváncsiság jelképévé vált: annak a pillanatnak, amikor az ember maga próbálja fellebbenteni a fátylat arról, amitől addig biztonságban volt.

Ennek egyik legismertebb irodalmi párhuzama Orpheusz és Eurüdiké ókori görög mítosza. Orpheusz az alvilágból próbálta visszavezetni feleségét az élők közé, de azzal a feltétellel, hogy útközben nem nézhet hátra. Amikor mégis megfordult, elveszítette Eurüdikét. A történet nem Halloweenhez kötődik, mégis tökéletesen illeszkedik a témához: a bizonyosság iránti vágy egyetlen pillanat alatt végzetes következményekkel járhat. A horrorfilmek és a modern rémtörténetek ugyanezt az ősi félelmet használják fel, amikor a főszereplő meghall valamit a háta mögött, majd a nézővel együtt kénytelen eldönteni, hogy megforduljon-e.

A félelemnek persze hétköznapibb magyarázata is van. Sötétben az agyunk kevesebb információból dolgozik, ezért a bizonytalan zajokat és árnyékokat könnyebben értelmezzük fenyegetésként. A hátunk mögötti teret nem látjuk, így nehezebben ellenőrizzük, mi történik ott. A néphit természetfeletti alakokkal népesítette be ezt a bizonytalanságot, a Halloween pedig évről évre játékteret ad neki: maszkot húzunk, kísértethistóriákat mesélünk, és önként közel merészkedünk ahhoz, amitől a hétköznapokban ösztönösen távol maradnánk.

Sokan ebben látták meg az ünnep varázsát. Halloweenkor a félelem biztonságos kereteket kap, legalábbis addig, amíg tudjuk, hogy a történet csupán történet, a maszk mögött pedig egy másik ember rejtőzik – aki ugyancsak lehet szörnyeteg...

De mi történik akkor, amikor hazafelé menet, egy kihalt utcán egyszer csak lépéseket hallunk magunk mögött? Hiába ismerjük a babonákat, és hiába tudjuk, hogyan működik az emberi képzelet, a kezünk talán akkor is megfeszül, a lépteink felgyorsulnak, és megfordulunk.

Én azt hiszem, a régi történetek igazi ereje nem abban rejlik, hogy elhitetik velünk a szellemek létezését, hanem abban, hogy emlékeztetnek valamire, amit mindannyian ismerünk: arra a néhány másodpercre, amikor még bármi lehetséges. Halloween éppen ezt a pár másodpercet ünnepli. Egyetlen éjszakára megengedjük magunknak, hogy féljünk attól, amit nem látunk, majd reggel megpróbáljuk visszazárni a képzelet ajtaját.

De mi van, ha a legfélelmetesebb pillanat nem az, amikor végre hátranézünk, hanem az, amikor valami a hátunk mögött megszólal, és a saját nevünkön szólít bennünket?

A vizsgálat során a résztvevők tíz, körülbelül 20–30 másodperces részletet láttak öt különböző műfajú alkotásból. A sorozatgyilkosokkal kapcsolatos, pszichológiai, testhorror/gore, természetfeletti és szörnyfilmekből származó jeleneteket öt szempont alapján, egy ötfokú skálán értékelték: félelmetesség, valószerűség, undor, izgalom és élvezet.

Bár a kutatás nem tekinthető a teljes lakosságra nézve reprezentatívnak, a résztvevők többsége kedvelte a horrorfilmeket, és rendszeresen nézett ilyen tartalmakat. A tanulmány egyik legfontosabb eredménye az volt, hogy a félelem által kiváltott izgalom és az élvezet nem ugyanaz, még ha gyakran együtt is járnak.

Minél félelmetesebbnek értékeltek egy jelenetet a résztvevők, annál magasabb izgalom- és élvezetpontszámot adtak neki. Ez arra utal, hogy a félelem nem feltétlenül rontja el a szórakozást, sőt bizonyos körülmények között az élmény vonzerejének része lehet.

A valószerűbbnek ítélt jelenetek szintén magasabb izgalom- és élvezetpontszámot kaptak. A morbid kíváncsiság, vagyis a nyugtalanító, veszélyes vagy hátborzongató témák iránti érdeklődés szintén összefüggött azzal, hogy a résztvevők mennyire találták izgalmasnak és élvezetesnek a jeleneteket.

Az undor azonban másképp jelent meg: a visszataszítóbbnak ítélt jeleneteket kevésbé élvezték a résztvevők. Ez arra utal, hogy az intenzív érzelmi hatás önmagában még nem tesz egy jelenetet szórakoztatóvá.

A kutatók azt is megvizsgálták, hogy az ingerkeresés, a szorongás, a természetfelettibe vetett hit, az undorérzékenység és az érzelemszabályozási stratégiák összefüggnek-e az izgalommal és az élvezettel. Ezek a tényezők azonban az elemzésben nem bizonyultak az izgalom és az élvezet szignifikáns előrejelzőinek.

A tanulmány egyik legérdekesebb tanulsága, hogy nem pusztán az számít, mennyire erős érzelmet vált ki belőlünk egy horrorjelenet, hanem az is, milyen érzelmet élünk át, és hogyan értékeljük a látottakat.

Bár a kutatók számos összefüggést vizsgáltak, az eredmények nem bizonyítják, hogy önmagában a félelem vagy a valószerűség okozza az élvezetet, és azt sem, hogy minden horrorrajongó ugyanazért szereti a műfajt.

Az agyunk folyamatosan igyekszik értelmezni a környezetünkből érkező információkat. Ha valami szokatlan történik, megpróbáljuk megtalálni az okát, és lehetőség szerint előre jelezni, mi következhet. Ez a képesség evolúciós szempontból rendkívül hasznos: őseinknek többet árthatott, ha figyelmen kívül hagytak egy valódi ragadozót, mint ha tévesen veszélyt sejtettek egy ártalmatlan nesz mögött. A bizonytalan helyzetekben ezért a fenyegető magyarázatot is számításba kellett venniük. A bokorban megbújó árnyék talán csak a szél játéka, de ha valaki veszélyes állatot vagy embert sejtett mögötte, nagyobb eséllyel reagálhatott időben egy valódi fenyegetésre.

A modern ember agya sem veszítette el ezt az óvatosságot. A sötétség különösen kedvez a bizonytalanságnak, hiszen ilyenkor kevesebb információ áll rendelkezésünkre. Egy kabát a fogason emberi alaknak tűnhet, egy recsegő padló pedig lépéseket idézhet fel bennünk. Az észlelés nem egyszerű fényképezés: az agy a hiányos információkat korábbi tapasztalataink és várakozásaink alapján egészíti ki. Ha eleve félünk, könnyebben értelmezhetjük fenyegetésként azt is, amit nyugodt állapotban észre sem vennénk.

Nem véletlen, hogy a szellemtörténetekben a láthatatlan jelenlét gyakran félelmetesebb, mint a nyíltan megmutatkozó szörny. Amit látunk, annak legalább körvonalai vannak. Megfigyelhetjük, értelmezhetjük, és megpróbálhatjuk megérteni. A láthatatlan viszont nem kínál ilyen kapaszkodót. Nem tudjuk, hol van, mire képes, vagy egyáltalán létezik-e. A képzeletünk pedig kitölti az üres helyeket, olykor sokkal rémisztőbb lehetőségekkel, mint amilyenekkel a valóság szolgálna. Egy bezárt ajtó mögött bármi lehet, amíg ki nem nyitjuk. Néha éppen az tart rettegésben bennünket, hogy nem merjük megtenni.

A történelem során számos kultúra alakított ki hiedelmeket a láthatatlan világ lakóiról. A szellemek, démonok és más természetfeletti lények történetei magyarázatot kínálhattak olyan eseményekre, amelyekre az emberek nem találtak megnyugtató választ. A váratlan zajok, a megmagyarázhatatlannak tűnő jelenségek és a halál utáni lét kérdése mind táptalajt adhattak ezeknek az elképzeléseknek. A hiedelmek kultúránként változtak, de az igény, hogy értelmet találjunk az ismeretlenben, újra és újra megjelent.

A láthatatlan vendég azonban nem feltétlenül természetfeletti lény. Jelképezheti mindazt is, amit nem tudunk ellenőrizni: a jövőt, a veszteséget, mások szándékait vagy a saját elménk működését. Félhetünk valamitől, ami még meg sem történt, és olyan lehetőségektől is, amelyeknek talán semmi közük a valósághoz. Az ismeretlenben ugyanis nemcsak veszély rejlik, hanem a képzeletünk határtalansága is.

Gondoljunk csak bele: hányszor fordultunk már meg egy sötét szobában, mert úgy éreztük, valaki figyel bennünket? Hányszor kerestünk magyarázatot egy furcsa zajra, majd szégyenkezve nevettünk magunkon, amikor kiderült, hogy semmi különös nem történt? Talán mindannyian ismerjük ezt a pillanatot, amikor az észérvek már megnyugtattak bennünket, de az érzéseink még nem hajlandók követni őket. A félelem nem mindig tűnik el attól, hogy megértettük az okát.

Ezért olyan hatásos a horror műfajának legegyszerűbb trükkje: nem megmutatni a szörnyet. A néző ilyenkor saját magának teremti meg azt, amitől retteg, afféle mumusként. És amikor végre felkapcsoljuk a villanyt, nemcsak a szoba tárgyai rajzolódnak ki előttünk, hanem a képzeletünk határai is. Lehet, hogy nincs senki az ajtó mögött. De azt az érzést, hogy valaki állhat ott, mi magunk teremtettük meg.

A legijesztőbb vendég az, akinek soha nem kell belépnie a szobába, mert már a gondolataink között is otthon van.

Miért kaptuk az életnek nevezett ajándékot, ha nem a megértés, a szeretet vezérel minket? Például azért, hogy e kedves és szórakoztató darabot nézve el tudjunk mindezen gondolkodni, miközben a meghatottságtól és a nevetéstől egyszerre törölgetjük könnyeinket!

A londoni Preston Roadon, karácsonykor, hajnali 4:40-kor megáll az idő. Tom, a fiatal író, a vele szemközti házba költözött tanárnő és a szomszéd házaspár kivételével mindenki számára megfagy a létezés. Ezzel egy időben a Voyager űrszonda magával visz a világűrbe egy Arany Lemezt, mely a földi élet lényegét és szépségét mutatja be, így egyfajta időkapszulaként szolgált az esetlegesen rá bukkanó intelligens földönkívüliek számára.

Ian Kershaw kortárs angol drámaíró felesége, az Egyesült Királyságban a Coronation Street című tévésorozat Hayley-jeként milliók által ismert Julie Hesmondhalgh számára írta ezt a kedves, elgondolkodtató és egyben szórakoztató darabot. Hazánkban először Szinetár Dóra tolmácsolásában láthatjuk.

„Nagyon boldog voltam, amikor Ujj Mészáros Károly felhívott, hogy van egy darab ötlete, amit velem szeretne megcsinálni. Aztán amikor elolvastam, lett egy olyan érzésem, hogy ez a történet mesélő nő én vagyok. De legalábbis nagyon lehetnék én” – mondta Szinetár Dóra. „Nehéz dolog egyedül szöveget tanulni. Ráadásul monodráma lévén a kérdéseket is én teszem fel, és a válaszokat is én adom. Ráadásul Károly telepakolta az előadást mindenféle interaktív vetítéssel, hangokkal, jelekkel, amik igazán érdekessé teszik a történetet, de így nagyon fontos a pontos szövegmondás” – részletezi a színésznő a művészi kihívásokat.

A kortárs angol drámaíró romantikus vígjátéka Ujj Mészáros Károly rendezésében kerül a színpadra. „Engem nagyon megérintett ez az érzelmes darab. Két valószerűtlen ember szerelmén keresztül Igazán szép gondolatokat fogalmaz meg a hosszútávú együttéléséről és univerzálisan szól a szeretetről és a szerelemről. Azt üzeni, hogy a legnagyobb csalódások után is mindig van remény. Eközben, ahogy keringünk ezen a csodálatos Kék bolygón, elgondolkodhatunk azon, hogy mi fontos és milyen felelősségünk van, hogy ez a csoda, az élet a Földön megmaradhasson” – nyilatkozta a rendező.

Az előadásban 300 vetített kép és nyolc, Ujj Mészáros Károly által forgatott filmrészlet fokozza a színpadi világ varázsát.

Az ünnepi gálához díjátadó is kapcsolódott, ahol azok a művészek vehették át az évad legrangosabb elismeréseit, akik tehetségükkel, művészetükkel minden egyes nap azért dolgoznak, hogy felhívják a figyelmet a magyar operett kivételes örökségére, a műfaj időtálló népszerűségére, és kulturális értékére. A díjátadó érdekessége volt, hogy az év nézőjét is külön díjban részesítette.

Az ifjú tehetségeknek járó Marsallbot-díjat az idei évadban Lipics Franciska kapta, aki jelenleg A Notre Dame-i toronyőr németországi turnéján Esmeralda szerepében tündököl, ezért videóüzenetben köszönte meg a díjat, egyenesen Münchenből.

A pécsi születésű fiatal tehetség már gyermekkorától elkötelezetten foglalkozik a zenével. Klasszikus zongorát tanult, kórusszólistaként is bemutatkozott, majd 2026-ban diplomázott a Színház- és Filmművészeti Egyetem zenés színművész szakán. A Budapesti Operettszínház közönsége jelenleg A Notre Dame-i toronyőr Esmeraldájaként, a Carmen címszerepében, valamint a Mindig itt leszünk... – Mohács 500 Anna királynéjaként láthatja.

Az évad operettszínésze díjat Kiss Zoltán vehette át. A Magyar Érdemrend Tisztikeresztjével kitüntetett művész 1997-ben, Szinetár Miklós osztályában végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen.

Az operettirodalom szinte valamennyi klasszikusában színpadra lépett, sokoldalúságát pedig musical- és prózai szerepei is bizonyítják. A Budapesti Operettszínház közönsége jelenleg többek között A cirkuszhercegnő Szergej Vlagyimir nagyhercegeként, A cigánybáró Carnerójaként, valamint a Csárdáskirálynő Kerekes Ferkójaként láthatja.

Az évad musicalszínésze díjat Földes Tamás kapta. A Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után a Rock Színház társulatának tagjaként olyan legendás musicalek főszerepeiben bizonyította tehetségét, mint a Nyomorultak, az Evita vagy a Miss Saigon. Pályafutása során a zenés színház számos emlékezetes karakterét megformálta, miközben prózai szerepekben is megmutatta sokoldalúságát. A Budapesti Operettszínház közönsége jelenleg többek között a Jekyll és Hyde Sir Danvers Carew-jaként, a Monte Cristo grófja Villefort-jaként, A Notre Dame-i toronyőr Claude Frollójaként, valamint a Mindig itt leszünk... – Mohács 500 című előadásban II. Ulászló és Szapolyai György szerepében láthatja.

A magyar operett napja alkalmából idén Réti Virág vehette át Az Évad Nézője díjat. Réti Virág több mint tíz éve hűséges és lelkes látogatója a Budapesti Operettszínháznak. A színház iránti szeretete azonban messze túlmutat saját színházi élményein: rendszeresen szervez csoportokat előadásainkra, és elkötelezett munkájának köszönhetően már több ezer néző fedezhette fel velünk a zenés színház varázslatos világát. Lelkesedésével és fáradhatatlan szervezőmunkájával nemcsak közönségünk, hanem színházi közösségünk meghatározó tagjává is vált. Személye ékes bizonyítéka annak, hogy a színház szeretete összeköt, közösséget teremt, és újabb és újabb embereket képes megszólítani.

A Marsallbot-díjat, az évad operettszínésze, az évad musicalszínésze és az évad nézője elismeréseket Homonnay Zsolt, a gálaest rendezője és egyben a díjátadó műsorvezetője adta át. Az ünnepi díjátadó második részében színpadra lépett Éliás Tibor, a Musica Hungarica ügyvezetője, a Magyar Operett Napjának megálmodója, hogy átadhassa a gála legrangosabb elismeréseit, az életműdíjat és a nagydíjat.

A magyar operett napja alkalmából idén Oszvald Marika vehette át a Musica Hungarica Életműdíjat. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas, Érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának Örökös Tagja igazi operettcsaládból származik: édesanyja Halasi Marika szubrett, édesapja Oszvald Gyula bonviván volt. A színház világa már gyermekkorától meghatározta életét, 1972-től a Budapesti Operettszínház társulatának meghatározó tagja.

Több mint öt évtizedes pályafutása során felejthetetlen alakítások sorával ajándékozta meg a közönséget, és az operett műfajának egyik legnépszerűbb képviselőjeként a világ számos országában aratott sikert.

Páratlan energiája, humora, temperamentuma és összetéveszthetetlen színpadi egyénisége generációk számára tette szerethetővé az operettet. A közönség többek között a Mágnás Miska, a Leányvásár, a Csókos asszony, a János vitéz és a Marica grófnő című előadásokban láthatta, jelenleg pedig a Hegedűs a háztetőn Jentéjeként találkozhat vele a Budapesti Operettszínház színpadán.

Idén Oláh Sándor kapta a Musica Hungarica Nagydíjat, melyet videóüzenetben köszönt meg. A színház varázsa nemcsak a reflektorfényben, hanem a kulisszák mögött is születik. Oláh Sándor színpadi felügyelőként, a díszítőtár-vezetőként és szcenikusként a Budapesti Operettszínház valamennyi előadásának nélkülözhetetlen közreműködője.

Szakértelme, elhivatottsága és fáradhatatlan munkája biztos hátteret teremt ahhoz, hogy estéről estére életre kelhessenek a színpadi produkciók. Ő azok közé a háttérben dolgozó szakemberek közé tartozik, akiknek munkája nélkül elképzelhetetlen lenne a színház mindennapi működése. A Musica Hungarica Nagydíjjal ezt a példaértékű, nélkülözhetetlen háttérmunkát ismerjük el.

Boát viselő elegáns csontváz a Pilvaxban, Ryan Gosling mellett megbújó jéghideg tekintetű lidércek, szarvason lovagló kísértet, Liszt Ferenccel démoni transzban muzsikáló rémfigura – a Madame Tussauds Budapest igazán szellemes dekorációval lepi meg a látogatókat a közelgő Halloween alkalmából. A látogatók a több, mint hatvan figura mellett néhány napig a csontokban gazdag díszítést is megtekinthetik és persze Lugosi Béla, alias Drakula koporsójába is beléphetnek egy szelfire.

Az attrakció őszi meglepetése Nicolas Cage figurája, amely új látványosságként csatlakozik a Madame Tussauds Budapest sztárcsapatához. Cage ráadásul a Drakula-legendához is kapcsolódik, hiszen a 2023-ban bemutatott Renfield című horror-vígjátékban ő játszotta a vérszívó grófot. A karakter megformáláshoz Cage a magyar világsztár, Lugosi Béla alakításából merített inspirációt. Lugosi Béla pont 144 éve, október 20-án született Erdélyben.

A különleges dekorációval már most minden vendég találkozhat, azonban Drakula vérfagyasztó báljára, a Madame Tussauds Budapest Halloween-bulijára október 30-ig várni kell.

A premier nagy sikert aratott, az előadás végén a közönség hosszan tartó tapssal köszöntötte a szereplőket és az alkotókat. A bemutatón jelen volt a darab szerzője, Németh Ákos is, aki elmondta, különösen sokat jelent számára, hogy egyik műve szülővárosában is színpadra kerülhetett.

A webáruház olyan élethelyzeteket és belső konfliktusokat mutat meg, amelyek sok kamasz számára ismerősek lehetnek. A serdülőkor az élet egyik legintenzívebb időszaka: az önállósodás vágya, az elfogadás iránti igény és az önmagunkkal kapcsolatos bizonytalanság gyakran egyszerre van jelen. A fiatalok szeretnének megfelelni a környezetük elvárásainak, miközben saját identitásukat keresik. Vágynak a szeretetre, a figyelemre és az elismerésre, ugyanakkor félnek a visszautasítástól, a kudarctól és a kirekesztettségtől. A magány, a szorongás, a düh és a bizonytalanság sokszor egymásnak is ellentmondó érzései között próbálnak eligazodni.

Németh Ákos drámája ezt az összetett érzelmi világot állítja középpontba. A történet szereplői hétköznapi kamaszok, akik az iskolai elvárások, a családi problémák, a baráti és szerelmi kapcsolatok útvesztőjében keresik a helyüket. Szeretnének népszerűek, sikeresek és szerethetők lenni, miközben folyamatosan szembesülnek saját félelmeikkel és korlátaikkal. Az önértékelési problémák, a testképzavar, a társas kapcsolatok nehézségei és a szerhasználat veszélyei egyaránt megjelennek a történetben. Az előadás egyik fontos sajátossága, hogy nem pusztán a fiatalok döntéseit és azok következményeit mutatja meg, hanem azokat az érzéseket és belső konfliktusokat is, amelyek a döntésekhez vezetnek. A szereplők olykor rossz irányba indulnak, könnyebbnek tűnő megoldásokat választanak, vagy éppen képtelenek segítséget kérni. A történet azonban nem egyszerű válaszokat vagy kész ítéleteket kínál, hanem arra ösztönöz, hogy megpróbáljuk megérteni, mi húzódik a viselkedésük mögött.

Horváth Mózes, az előadás rendezője a serdülőkort az önkeresés időszakának tekinti, amelyben a fiatalok előtt számtalan lehetőség áll, miközben komoly nyomás nehezedik rájuk. A rendezés ezt a feszültségekkel és ellentmondásokkal teli világot idézi meg, olyan élethelyzeteken keresztül, amelyek a kamasz nézők számára ismerősek lehetnek, a felnőttekben pedig saját fiatalkoruk emlékeit is felidézhetik.

Bár A webáruház elsősorban a kamasz korosztályt szólítja meg, a szülők és pedagógusok számára is fontos kérdéseket vet fel. A fiatalok viselkedése mögött meghúzódó félelmek, vágyak és bizonytalanságok megismerése segíthet abban, hogy a felnőttek jobban megértsék a sokszor nehezen megközelíthetőnek tűnő kamaszokat. Az előadás így nemcsak a fiataloknak kínál lehetőséget az önreflexióra, hanem a generációk közötti párbeszédet is elősegítheti.

A Vörösmarty Színház célja, hogy a színpadon felvetett kérdések ne érjenek véget a függöny legördülésével. Az előadáshoz kapcsolódva az iskolákban, egy-egy osztály bevonásával interaktív döntésjátékra is sor kerül, amely lehetőséget teremt a közös gondolkodásra és párbeszédre. A foglalkozások során a diákok saját nézőpontjukból vizsgálhatják meg a szereplők helyzeteit, beszélgethetnek a döntési lehetőségekről és azok következményeiről, valamint megfogalmazhatják saját gondolataikat és érzéseiket.

Az október 24-én bemutatott előadásban a Vörösmarty Színház művésze, Ladányi Júlia, valamint a Színház- és Filmművészeti Egyetem és a MATE Rippl-Rónai Művészeti Intézetének hallgatói, Babinszki Virág, Gulyás Ádám, Kerekes Márton és Seres Alexandra lépnek színpadra. A produkció rendezője és díszlettervezője Horváth Mózes, jelmeztervezője Markus Hannah Gizella, zeneszerzője Feig Simon.