Mi, a Richárdok

Immár hagyománynak mondható a Shakespeare Fesztiválok történetében, hogy a számos vendégelőadás mellett a szervezők egy kifejezetten Gyulára készülő előadással is kedveskednek a nézőknek. Idén sem volt ez másképp, ezúttal a III. Richárdot dolgozták fel, Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében.


Mint az a sajtótájékoztatón elhangzott, Vidnyánszky nem a politikai csatározásra igyekszik kihegyezni Richárd hatalomra jutásának történetét, sokkal inkább valamiféle modern társadalmi korrajzot szeretne kreálni, hogy az ő szavait kölcsönözzem, azt akarja megmutatni, hogy a mai huszonéves korosztály hogyan él a világban, milyen problémák foglalkoztatják őket. Huszonévesként mondhatom: sikerült.

Az első és talán legfontosabb változtatás ennek érdekében a klasszikus szöveg újrafordítása volt, Vecsei Miklós tollából. Vecsei, bár a Vas István-féle változat alapján dolgozott, mégis merőben új szövegeket alkotott. Szerencsére nem akart mindenáron tökéletesen mást hozni, sokkal inkább törekedett arra, hogy a modern szöveg belesimuljon abba a közegbe, amiben meg kell szólalnia. Ugyanakkor nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a Shakespeare-dráma (is) bővelkedik olyan tételmondatokban, amiket a mai napig idéznek. Ilyen például az „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek”. Ezt azonban hiába is várjuk, Richárd (Trill Zsolt) magabiztosan jelenti ki, hogy „Úgy döntöttem, hogy játszani fogok”, ezzel pedig máris elszalasztunk egy lehetőséget, hogy élőben halljuk a híres sorokat.

Az alkotók azonban nem hagyják, hogy a hiányérzet eluralkodjon rajtunk, az előadás végén az „Országomat egy lóért” visszhangot ver a gyulai vár falán, ahogy Richárdot erős kezek ragadják el a harcban. A nézők hálás tapssal köszönik meg a finoman áthangolt előadást, különösképpen Trill Zsolt alakítását. Az elismerés jogos, Trill hatalmasat játszik Richárdként. Agyafúrtságával ezt az egyébként meglehetősen unszimpatikus karaktert hamar megkedvelteti a közönséggel. Még akkor is, ha egyébként az emberek nem értenek vele egyet, mint ahogy az az elrappelt „kampány” után ki is derült. A férfi görnyedt testtartása, furcsa járása mégis hamar természetessé válik, jelzésértékű púpja pedig lehetőséget ad neki arra, hogy néha – amikor mondandója vagy mozgása indokolttá teszi – felegyenesedjen és a várfalakon szabadabban mozoghasson.

Merthogy olykor egészen komoly artistamutatványokat kell véghezvinnie, különösen a második felvonásban. „Ti ültettetek engem ilyen magasra” – mondja egy pózna tetején ülve, természetesen képletesen a királyságára utalva. Ugyanakkor az ember egy apró mosolyt is megenged magának, hiszen a fizikai helyzet adja a másik értelmezést is.

Az előadás egyébként tele van megoldandó feladatokkal, a helyszínt – a várat – teljes egészében kihasználják, és itt most nem csak arra gondolok, hogy a kiállítótermeket öltözőnek használják, vagy éppen a nagykapunál rendezik be a fogadás helyszínét. A szereplők a várfalakon rohannak fel-alá, a legváratlanabb helyekről bukkannak elő, sőt egy ízben a verekedés végén „kizuhannak” a vár fokán is. Na, nem kell itt tömeges öngyilkosságra gondolna, természetesen mindez csak illúzió, ám jól tálalt csalás. Az egyébként szimbólumokra épülő darab tökéletesen elbírja ezt is, nem érezzük átverve magunkat.

Az előadás érdekessége, azon túl, hogy modern, jelzésértékű jelmezekkel és kellékekkel – utóbbiból kifejezetten kevés van – operál, hogy olyan színművészek találkozhatnak a színpadon, akik egyébként nem dolgoznak együtt, hiszen más-más színházakban játszanak. 


Eszenyi Enikő Erzsébetként lép színpadra. Vidnyánszky nem szán neki jelentős (vagy mondjuk inkább úgy: nagy) szerepet, nem érezzük, hogy bármilyen erő összpontosulna a nő kezében, így átérezni sem tudjuk a nép félelmét és végtelen, feltétel nélküli tiszteletét. Eszenyi azonban igyekszik a tőle telhető legtöbbet kihozni a figurából, ám jelmeze ebben nem sokat segít neki, sőt, kifejezetten hátráltatja. A tizenöt centis magas sarkújában kétballábasnak ábrázolt királynő, úgy tűnik, csak félig szándékosan botladozik ennyit, komoly kihívás az emelvényre fel- és lelépni. Természetesen benne van a lehetőség, hogy mindez csak a néző megvezetése, és minden botlás milliméter pontossággal megkomponált koreográfia. Ebben az esetben hitelességi kérdés tekintetében vitának helye nincs.

Bár Richárd testvéreinek is kevés felvillanási lehetősége van, az, hogy Hegedűs D. Géza alakítja őket egy személyben, izgalmas játékra ad lehetőséget, főképp abban a jelenetben, amikor egyszerre kéne színen lenniük. Hegedűs a tökéletes ellentétét jeleníti meg annak, amit a Trill Zsolt alakította Richárd képvisel. Nyugodt, derűs, tiszta lelkű, magukkal megbékélt figurákat hoz, legyen szó akár a „fakó lovon bevágtató Edward király, angol király”-ról, vagy Györgyről.


Végső soron pedig visszatérve a kiinduló gondolathoz: a darab első perceiben elhangzik Richárd szájából egy mondat, amiben a nézők arcába kiáltja, hogy gyűlöli korának céltalanságát. Ez pedig észrevétlenül ott lebeg az előadás közben a fejünk fölött. Richárd tenni akar, és saját fogyatékosságából, ami az elveszettség érzésébe sodorja, kitörni. Hogy az eszközökben nem válogat, az a személyiségéből fakad, annyi azonban bizonyos, hogy van benne valamiféle tehetetlen düh is, ami az utolsó jelenetben, az eső áztatta végső küzdelemben csúcsosodik ki, amikor egyértelművé válik, hogy egyedül maradt. Hirtelen – még ha kisarkítva és elnagyoltan is – egy pillanatra saját világunkat, a mi 2016-unkat látjuk megelevenedni.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Kiss Zoltán

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts