Jól áll az Örkénynek Csehov

Csehovot rendezni vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul lehet, így a siker és bukás közötti határvonal mindig rendkívül vékony. A Három nővér puskaporos hordó önmagában is, amit pénteken az Örkény Színház társulata felrobbantott – szerencsére jó értelemben.


A színpadkép hozza a klasszikus Örkény-nívót: átlátható, mindennek meg van a szerepe, a színek és formák kortalan ódonságot árasztanak. Szintén megszokott a kisebb-nagyobb csavar a díszletben, ez most sem marad el: a csehovi drámákra jellemző külső eseménytelenséget nem csak a nézők szemlélik, hanem az éppen nem megszólaló szereplők is. Nyomasztó kicsit, ahogyan szinte rezzenéstelen, semleges arccal figyelik a történéseket, de amíg a végszavuk nem jön, nem folynak bele az eseményekbe. Majdnem két tucat ember van egyszerre a színpadon, és mégis tapintható a magány. A szoba pedig néha megfordul – de mindig csak a saját tengelye körül, egy helyben.

A jelmezek hasonlóan kortalanok, a viselőjük karakterével együtt változnak. Mása sorsának íve a kezdeti gyászruha lecserélésével, majd végül visszavételével rajzolódik ki, Irina slamposodik, szürkül, míg Natasa bohókás, naiv ruháit dívás kisestélyi és szőrmebunda váltja fel, a karakter attitűdjének megfelelően. 


A csehovi drámák sikere vagy bukása általában abban áll, hogy miként sikerül megszólaltatni a nem túl fényes, ám annál kuszább belső világú szereplőket. Bagossy László rendezésében az Örkény amúgy is vérprofi stábja nem csak sikeresen gyúrja hús-vérré a szavakból az alakokat, de mindezt különösebb erőlködés nélkül teszi. A három nővér szerepét Takács Nóra Diána, Tenki Réka és Zsigmond Emőke mintha nem is csak játszanák, hanem maguk lennének azok, autentikusan adaptálják önmagukba, könnyen lélegeznek a nővérek bőrében. Hámori Gabriella angyalarcú diktátorától a néző elborzad, Mácsai Pál Versinyinjébe beleszeret, Epres Attila Kuliginján elmulat. Gálffi László tragikomikus Csebutikinját pedig még meg is sajnálja, amikor nem örülnek a szamovárjának. Andrej (Vajda Milán) ellenben nem volt kellőképp tragikus, talán, mivel drámai szavai cselekedetekbe öntve üresebbnek tűnik, vagy csak az ő kallódása kisebbnek, kevésbé jelentősnek tűnik nővérei sorsánál. Még kicsit hibáztatjuk is, amiért az uralmat átvevő Natasát a családra „uszítja”. 


A csehovi eseménytelenség és Bagossy dinamikája is meglepően jól csúszik össze. Úgy nevetjük végig a darabot, hogy közben végig megőrzi tragikumát. Ügyesen történik mindez, a karakterek jellemére épített kis helyzetkomikumokkal. Minden második drámai mozzanatra jut egy poén, amit szinte azonnal le is csap a következő keserédes mondat. Ez a hintázó hangulat teremti meg az egyértelmű harmóniát Csehov világa és Bagossy hangja között.

Eldördül a lövés, az ének felcsendül, a színpadot szétbontják. A katonák elhagyják a kis várost. Senki se jutott el Moszkvába, és még a hó is el kezd esni, maga alá temetve az ott maradtakat. Takács Nóra Diána indokolatlannak tűnő mikrofont kap, abba kiabál – hogy mit, azt nem egészen érteni, de nem is kell, már úgy is mindegy…

Írta: Hirmann Blanka
Fotók: Gordon Eszter

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts