Míg a Vörösmarty Színház nagy- és stúdiószínpadán egymást érik a felnőtteket megszólító előadások, addig a Pelikán Udvarban a Tündérhon vándorai után ismét a fiatalok kerülnek előtérbe. Ám a Makrancos évszakok ezúttal nem a tizenéveseknek mesél, hanem a kisebbeket csalogatja be a színházba.
Gyerekeknek darabot készíteni szinte mindig hálás és kifizetődő vállalkozás, és nagyon nehéz mellé lőni. A Vörösmarty Színház sem teszi, ráadásul a legfiatalabb színészgeneráció tagjaira bízza azt az olykor emberpróbáló feladatot, hogy lekössék a gyerekeket. Lőrincz Zsuzsa meséje tehát a Nemes Nagy Ágnes Színészképzés növendékeinek előadásában elevenedik meg, nem nélkülözve a „nagyokat” meghazudtoló karakterformálást, a látványos jelmezeket és az ötletes megoldásokat.
A történet középpontjában Magdó (Horváth Barbara) áll, akit mindenki csúfol az iskolában, mert dadog. Ráadásul a tanító néni azt a feladatot adja az osztálynak, hogy készítsenek gyerekeknek szóló bábjátékot. A kislány azonban bárhogy próbálkozik, folyamatosan belesül a szövegébe, amiért rendszeresen kinevetik. Magdó magányosan tengődik a világban, mígnem barátokra nem lel a bábok személyében, akik a semmiből hús-vér figurákká változnak és megtanítják neki, hogy az élet igenis szép. Az új társak segítségével a lány bátran kiáll az igazáért, az osztálytársai pedig visszafogadják a közösségbe.
Bár látszólag egy kerettörténetbe ágyazott kedves mesét láthatunk az évszakok szeszélyességéről, valójában mintha két történet futna párhuzamosan: egyrészről a tavasz, a nyár, az ősz és a tél megismerkedését követhetjük nyomon Magdóval, másrészről egy iskolaszínházi előadás próbafolyamatába, és később a premierjébe leshetünk bele. Ettől válik a Makrancos évszakok összművészeti előadássá.
Bár maga a bábozás része igen elnagyolt és a festett figurák inkább csak jelképként funkcionálnak, mégis fontos részei az előadásnak, hiszen a két történetszálat ezek kötik össze egymással. A rendező, Lőrincz Zsuzsa arra is ügyelt, hogy stílusában is különválassza a valóságot a mesétől, azonban ezúttal a képzeletet rajzolta aprólékos ecsettel. Az igazi világ valamiféle groteszk paródiaként elevenedik meg, amiben az eltúlzott gesztusok, a félrerajzolt alakok és a – meséhez képesti – színtelenség dominál.
Az évszakok, akiket akárcsak a Diótörőben, a valódi gyerekekről formáztak, Lőrincz Zsuzsa történetében egészen máshogy viselkednek, mint ahogyan elvárnánk tőlük. Tavasz tündér (Milovits Hanna) szomorú, sőt, kifejezetten depresszióra hajlamos, ráadásul mérhetetlenül hisztis, a nyár (Baranyi Csanád) mintha lomhább lenne, de kedves, az Ősz (Mész Adrienn) kifejezetten utálatos, ám kiderül róla, hogy jólelkű, a Tél (Szeri Martin) pedig vicces és jófej – már amikor ébren van. De szinte bármilyen tulajdonságot felsorakoztathatnánk a szereplők mögé, ami nem jellemző az adott évszakra, hiszen az egész mese arra az egyszerű megállapításra próbál kifutni, hogy ne ítéljünk első ránézésre és az alapján, amit mások mondanak.
Ezt azonban nem nyomja az előadás direkt módon az arcunkba annak ellenére sem, hogy gyerekdarab lévén Magdó elmond minden tanulságot, nem engedve teret az egyéni értelmezésnek. Ez talán az előadás egyetlen hibája, hiszen a levegőben hagyott következtetések remek alkalmat teremthetnének a kicsikkel való beszélgetésre.
Mindazonáltal jól adagolt történettel találkozunk, ahol megfelelő helyen csattannak el poénok, jókor jönnek a színváltások és a zenei aláfestések, a bábelőadás pedig kiváló alapot nyújt a Makrancos évszakok elmesélésére. A színésznövendékek ügyesek, és bár Horváth Barbara vállán nyugszik az előadás nagyobb része, és a Tavasz túlszerepeltetésével a többieknek erősebben kell dolgozniuk, hogy megszerettessék magukat, nincs megbicsaklást, elbizonytalanodás.
A darab tehát kellemes családi vagy akár iskolai programnak ígérkezik, mert az óvodás korú gyerekektől az alsó tagozatosokig mindenki számára élvezhető, és a szülők is megtalálhatják benne a számukra értékes részeket.
Írta és a fotókat készítette: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése