Adaptálni nehéz. Egy két kötetes orosz polifonikus regényt balettá alakítani pokoli nehéz. Felmerül hát a kérdés, mire jutott a Miskolci Balett a feladat teljesítésével. Ha jobban belegondolunk, a főszál, Anna, Karenin és Vronszkij szerelmi háromszöge éppen alkalmas lehetne a színpadra vitelre, aznap este a Müpában valamiért mégis elvérzett a próbálkozás.
In medias res vágtunk az eseményekbe. Egyből a mélyvízbe dobtak minket, de egy balettben nem is kell feltétlen a kályhától indulni. Viszont a kidolgozott befejezéseket minden közönség szereti. Ez az, ami ez alkalommal elmaradt. Ellentmondásos módon éppen a darab egyik erőssége volt az, ami egyszerre a vesztét is okozta az estének.
Akinek már volt szerencséje a regényhez, tudja, csordultig van vissza-visszatérő motívumokkal, hol nüansznyi, hol a szemünket csaknem kiszúró utalásokkal. Ezek fontos részét képezik a történet alakulásának, még ha elsőnek nem is feltétlen fedezzük fel magunktól őket. Külön fejtörést okozhatott hát az adaptálásnál az említett motívumok sorsa. Szükség van-e rájuk egy gyökeresen eltérő műfajban? És legfőképp: ha végül a megőrzésük mellett tesszük le voksunkat, azt mégis hogyan tegyük?
A Miskolci Balett a megőrzés mellett döntött és sokáig úgy is tetszett, helytállnak a megvalósítással. A probléma az Anna halálát megjósoló vonat-motívumnál, annak is mennyiségénél ütötte fel a fejét. Időről időre kihunyó fényekkel kísért elrobogó gőzös hangja szakította félbe az előadást. Azonban a kezdetben kifejezetten hatásos megoldás a műsor végére lassan elkopott, és ekkor mozgolódni kezdett bennem a kétely a befejezést illetően. Hogy lesz képes az elhasznált húzás méltó befejezést biztosítani, ha a hozzászoktatott közönség már a műsor közepén sem kapta fel a fejét az elrobogó vonatra?
A válasz elkeserítő módon a sehogy. Anna öngyilkossága, a történet végső megoldása, semmiben sem különbözött az azokat megelőző számos vonatérkezéstől. Síncsikorgás, pöfögő gőzös, sötét színpad. Ha az újra kigyulladó fények nem egyből a meghajlásra kész táncosokat fedte volna fel, még abban sem lettem volna biztos, hogy a darab végéhez érkeztünk és búcsút vehetek Annától.
Kár.
Mert, bár nagyobb létszámú csoportos koreográfiák esetében nem mindig volt teljes az összhang a táncosok között, a táncok tökéletes képviselői voltak a szereplők közötti viszonyoknak. Anna és Vronszkij, Kitty és Levin, Anna, Karenin és fia, a regény minden megjelenített emberi kapcsolatát remekül ábrázolták egyetlen elejtett szó nélkül, kizárólag mozdulatokon keresztül. Öröm volt nézni, hogyan képes egy maroknyi balett-táncos egy prímával szemben kifejezni a társadalom megvetését egy boldogságát hajszoló „bukott-házas” asszonnyal szemben.
Különösen figyelemre méltó volt a fény-árnyék szerepe a darabban. A reflektorok okos használatával egy plusz jelentésréteget szőttek a darabba, a látványról nem is beszélve. Amikor a darabot indító sötétséget követően először gyulladtak fel a fények, az első pár percben a leeresztett füstfüggöny mögött csupán mozgó sziluetteknek hatottak a táncosok, míg a díszlet, a szemnek is kellemes szimmetrikus kompozíció, visszafogottan támogatta a háttérből a táncosokat.
Írta: Regele Tünde
Fotók: mnsz.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése