A 2017-es Oscar győztes filmje Barry Jenkins Holdfénye lett, ahogy az elmúlt hetekben többen is megjósolták. A döbbenetesen őszinte és időtálló történet nem csak a különcség egy egyedi és mégis univerzális meséje, filmművészetileg is remek alkotás. Színszimbolikája, a zeneválogatások, a hosszú, körtánc-koreográfiájú snittek és a roppant erős forgatókönyv mind hozzájárul, hogy ez a film valóban méltón lett az idei Oscar legjobb alkotása.
A történet három nagyobb fejezetre van osztva, a férfivá érés három meghatározó pontját emelték ki Chiron életéből. Egyszerű és nagyszerű megoldás a fiú aktuális becenevei alapján való osztás, hiszen a ragadványnevek (vagy éppen azok hiánya) sokat elárul az adott emberről, még mielőtt egyáltalán feltűnne a képen.
Mintegy prológusként megjelenik Juan (Mahershala Ali), a drogdíler figurája, aki minden külső máz ellenére az a karakter, aki Chiron egész életére az apa pozícióját tölti be, holott a második résztől kezdve már nincs a színen. Juan nyitánya egyetlen hosszú snitt, ahol a kamera a későbbi hosszú snittekre jellemző körkörös koreográfiában követi a tulajdonképpen jelentéktelen párbeszédet a kisdíler és a nagydíler Juan között. Apró felfestése ez a figurának, egyfajta első benyomás, amit a következőkben szinte azonnal lerombolnak.
Az első részben Chiron (Alex R. Hibbert) kilenc éves, ekkoriban a Kicsi névre hallgat, egy drogfüggő anya (Naomi Harris) elhanyagolt gyermeke, akin a többi kisfiú már kiszagolja a másságot. Felkergetik egy kihalt kábszeres telep tetejére. A gyerek a sötét sarokba húzódik a fiúk elől, akik rapszodikus üvegdobálással próbálják összetörni a kisfiú köré felhúzott védelmi várat. Minden csattanás egy rándulás, a dobolás hanghatása a zárt szoba bádogajtaján azonnal megteremti a félelem kiszolgáltatott és fojtogató légkörét. Innen menti őt ki Juan és viszi haza. Nehezen szólaltatják meg a gyereket, és ha beszél is csak tőmondatokban, mondatszókban hajlandó megnyilvánulni – ezt a szokását a későbbiekben sem hajlandó levetkőzni. Teresa (Janelle Monáe), Juan felesége tölti be a vágyott anya szerepét, bár nem maradhat több búvóhelynél, hiszen az igazi anya folyamatosan magának követeli a fiút.
Már az első fejezetben is megjelenik a színszimbolika egyik megnyilvánulása, ami végig megmarad a filmben, mintegy tisztaság és önzetlen segítség jelképeként. Akárhányszor Chiron Juanhoz megy segítségért, a férfi, aki egyébként tarka ingeket visel ilyenkor mindig tiszta, hófehér pólóban jelenik meg.
A második fejezet viseli Chiron nevét, és képviseli a tizenéveseknek azt a röpke pillanatát, amikor még mernek önmaguk lenni. Chironnak hamar megtanítják, hogy felvállalni magunkat veszélyes dolog, és hogy a vadállati hierarchia farkastörvénye nem ismer sem barátságot, sem szerelmet. Fontos, hogy ekkor már nem áll mellette az apafigura, csak egy kábítószerbe fulladt anya, a döntések, amelyeket ekkor hoz meg viszont egész életére kihatással vannak. A harmadik részben már Fekete (Trevante Rhodes) névre hallgat, és meg is felel a ragadványnévnek. Hatalmas, bikaszerű férfi válik belőle, súlyos aranylánccal, fogvédővel és pisztollyal az anyósülésen. Már nem visel fehéret.
A film legmeghatározóbb pillanatai még az első fél órában lezajlanak, amikor is Kevin (Jaden Piner), Chiron talán egyetlen barátja és ő játékból összeverekednek, hogy Kevin bebizonyítsa, Chiron meg tudja védeni magát, ha szükséges. A kép szuperplánban veszi a két kisfiú csatáját, amely egyfajta előzetes vetítése a köztük később kialakuló szexuális kapcsolatnak. Egy másik meghatározó jelenetsor, amikor Chiron másodszor megy el Juanhoz, csupán a jelenlétével könyörögve, hogy legyen apja helyett apja, amit a férfi fel is vállal. Aznap megtanítja úszni a kisfiút. A tengerben a kamera félig a vízbe süllyedve veszi a pillanatot, amikor a gyerek tulajdonképpen az életét adja Juan kezébe. A kamerának csapódó hullámok a nézőből is kiváltják az önkéntelen érzetet, hogy bízzon a férfiban. Odakint a parton – amely szimbolikus helyszín minden fejezetben – Juan elmesél neki egy történetet, amely nemcsak hogy megmagyarázza a film címét, de keretbe is foglalja Chiron életét. „A holdfényben a fekete fiúk kéknek látszanak.” A szín csupán illúzió, feketék mindenütt élnek a világon, de holdfényben kékek és maguk választják meg, hogy kik akarnak lenni.
A kék szín talán még a fehérnél is erősebb szerepet kap a vásznon, s habár általában a zölddel kiegészülve jelenik meg, mégis feltűnően sok helyszín van kékre színezve. Juan autója, az iskola falai, az egyenruhák, a kanapé Teresáék házában, és még számtalan jelenet apró részlete a kép bal vagy jobb sarkába. A ’kék fiú’ lehetősége képileg is egyfolytában jelen van, s habár Chiron egészen messzire távolodik önmagától, amikor magára veszi a Fekete nevet, Kevin (André Holland) a film utolsó jelenetében égszínkék pólót visel – miután levette magáról a fehéret.
Habár a történetet Tarell Alvin McCraney neve fémjelzi, a forgatókönyv szintén Barry Jenkins munkája, aki hiába állított a középpontba egy szótlan hőst, szükséges volt körülvennie őt beszélő karakterekkel. Az ő szövegük viszont közel sem olyan erős és hatásos, mint Chironé, aki amikor valóban, önszántából szólal meg, már gyerekként is kulcskérdéseket és megállapításokat tesz. Külön remek, hogy a tinédzserkorú Chirant játszó Ashton Sanders vékony, magas, ugyanakkor sérülékeny alkatához egy megdöbbentően mély, mutáló hang társul, amitől minden szava rezgő igeként hat.
A színészek (mind a három Chiran és a három Kevin) döbbenetesen jól építkeznek egymásra. Tipikus mozdulatokat vesznek át egymástól, de nem csak testi szinten, hanem a mimika síkján is. Ezzel a bravúrral érik el, hogy hiába három szembetűnően nem ugyanolyan ember játssza el a fiúkat az adott korban, mégis egységként, egymás folytatásaként hatnak.
Barry Jenkins a zenei betétekkel is lenyűgözően bánt. Nem azon elv alapján válogatott, ahogy a legtöbb filmnél szokás, hatásfokozóként. A zenék roppantul elütnek attól, amit az adott jelenetektől várunk, hiszen itt a felfokozott drámai pillanatoknál klasszikus zenei betétek, illetve idilli dallamok szólalnak meg. A zene ezáltal a torzítás által emeli ki a némaság fontosságát, azt, hogy Chiron a csenddel védekezik az őt körülvevő atrocitások ellen. Lenyűgöző ismétlés, amikor az üvöltő anya, aki az első részben zenei betét alatt maradt néma, a harmadikban Chiran rémálmában valóban üvölt. Nem nyomható el a valóság, akármennyire is próbálkozunk felejteni. Hatással vagyunk egymásra.
A Holdfény nem csak a legjobb filmnek járó díjat vitte el, hanem Mahershala Ali a legjobb férfi mellékszereplőnek járó szobrocskát is, aki annak ellenére, hogy csak a film egyharmadában szerepel, mégis a legerősebb kulcsfigura Chiran életében és a vásznon is. Barry Jenkins a legjobb adaptált forgatókönyvért is átvehette az arany szobrocskát.
Írta: Veréb Árnika
Fotók: bbc.com, thefader.com, IndieWire
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése