Már a kezdőképből egyértelművé válik, hogy ez a Carmen – bár Prosper Mérimée elbeszéléséből merítkezik – nem ugyanaz a nő, akit a klasszikus műben megismerhettünk. Horváth Csaba atomjaira szedte a történetet, hogy aztán valami egészen mást, valami mait rakjon le a Vörösmarty Színház színpadára.
Nem szimpla leporolásról van itt szó, hanem minden mozdulat és megszólalás újraértelmezéséről, amit a mozgásszínház gesztusrendszere és a színpad közepén mindenki fölé emelkedő fémszerkezet foglal keretbe.
Ez a búra jelenti a mindent. Nem kellenek szimbolikus kellékek, pillanatok alatt kitolható konvencionális díszletelemek, minden műnek hatna ebben a világtól elrugaszkodott miliőben. Ez Carmen világa, aki az általa gyűlölve imádott társadalmának peremén él, akit megfojtani készülnek saját maga által igazolt sztereotípiái.
Cigány. Nem roma, nem színes bőrű, egyszerűen csak cigány. A lány pedig büszke erre annak ellenére, hogy leköpik, megalázzák, lenézik és megvédi azt, akinek született. Carmenben egy olyan fajta szabadságvágy fogalmazódik meg, melyről az első pillanatoktól kezdve tudható, hogy nem valósulhat meg. Ez lesz az az érzés, ami vakmerővé, sőt olykor meggondolatlanná teszi a lányt, mégis pont így menti meg őt többször is a haláltól, ami felé menthetetlenül sodródik.
Petrik Andrea kiváló választás a kemény, élettől megedzett Carmen szerepére, aki mindig tudja mit akar, és nem engedi, hogy más irányítsa a sorsát. Ugyanakkor ez a keménység olykor túl soknak tetszik, és azokban a pillanatokban, amikor a lány kibújik a maszk mögül és megláthatnánk a sebezhető, szerelmes és szeretetre éhes embert mögötte, ugyanazt a figurát látjuk megelevenedni, ami így ezekben a szituációkban hamisan cseng. Talán maga a karakter lett ilyen gépies, érzéketlen, ehhez a világhoz edződött.
Partnere, Krisztik Csaba, azonban az átváltozás művésze, szépen rajzolódik ki José Navarro önmagával vívott harca. A férfinak döntenie kell: a szerelmet választja tudva, hogy egy napon kevés lesz Carmennek – ha már nem az az elejétől fogva –, vagy a tisztességes hivatást. Döntése akkor bizonyul helyesnek, amikor ápolásra szorul és a nő mellette marad. Krisztik mesterien birkózik meg a legtechnikásabb akrobatikus elemekkel is, úgy siklik át egyik díszletelemről a másikra, hogy szinte az az érzésünk támad, hogy az egész teret ő uralja. Pedig mindennek az alfája és omegája Carmen maga.
Önbeteljesítő jóslatként ott lebeg a szerelmesek fölött a vég, a néző már akkor szembesül a darab kimenetelével, amikor Carmen és Naverro elszöknek a rendszer igazsága elől a saját igazságukba.
Sötét árnyékként húzódik rájuk a fémrács, ami hol a társadalmat szimbolizálja, ami kiveti őket, hol pedig biztonságos menedéket jelent a világ elől. Hozzá csatlakozik néhány mozgatható többkarú fémváz, amely képeket enged felvillantani. Különös képek ezek, mind-mind egy különálló jelenetnek látszik, holott láthatatlan szálak kötik össze a szereplőket és helyzeteket. Minden a néző fejében áll össze képpé, csak ott válik teljes egésszé. Ami a színpadon történik váz és fényjáték.
Horváth Csaba színészvezetése lenyűgöző. Mesterien centizi ki a legkisebb megmozdulásokat is, minden gesztusnak akkor és ott jelentése van. Nincs szükség hangszerekre, dalokra, csak a test zenél, bakancsok és tenyerek adják a ritmust, ami ott lüktet a térben az egész előadás alatt.
Csupán a társulat van még egy kicsit megszeppenve. Mintha a színpadra beáramló tömeg maga is idegennek érezné ezt a miliőt, félve keres kapaszkodót a rácsokon, az újdonsággal még nem tudnak mit kezdeni. Nyilvánvalóan az idő dönti majd el, hogy megbarátkoznak-e ezzel az új kifejezési formával, vagy az előadás sajátjává válik a pillanatokra rajtunk átfutó idegesség, hogy a megkomponált koreográfiát sikerül-e végrehajtani.
De talán nem is baj, hogy így van, hiszen Petrik Andrea és Krisztik Csaba világa ez, ők pedig magabiztosan uralják a teret, azt a világot, amit maguk alkottak, és ami végül őket emészti fel.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Dusa Gábor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése