A reménytelenség álma

Géczi János kötete, A bunkerrajzoló nem pusztán egy önéletrajz, sőt főként nem az. Egyfajta látlelet egy elmúlt korról, egy másik rendszerről, egy drogok és alkohol által manipulált valóság álomképe. A veszprémi Pannon Várszínház ezt próbálja meg rekonstruálni a színpadon, egységgé formálva a tudatalatti káoszát.


Likó Marcell élete kiváló alapanyagot szolgáltat ehhez, hiszen a zenész már fiatal korában megtapasztalhatta, hogy milyen, amikor az ember „nagyon lent van”, hogy aztán mindenkinél magasabbra szálljon. Ez az utazás, amely inkább hasonlít egy hullámvasút kanyargós pályájához, hol a nyilvánosság előtt zajlott, hol pusztán Likó fejében, lelkében.

Lélekállapotot megragadni nehéz. Így aztán nem is meglepő, hogy Vándorfi László, Molnár Ervin és Lenchés Márton – a könyv színpadra alkalmazói – nem akarták egyetlen színész vállára rakni a felelősséget. Három életszakasz, három Én, ami hol összetart, hol szétválik. A szereplők magukat is olykor kívülről szemlélik, ám ez a kilépés már mintha túlzó is lenne. Mégsem szokatlan ez megoldás, illik a történethez, megfoghatóvá válik általa a honnan és a hová.

Nehéz ugyanis elmélyedni abban a forgatagban, ami hirtelen elénk tárul, mert ami szétesett, azt össze kell rakni, ilyenformán a folyamatos nézőpontváltások inkább kizökkentenek, mintsem segítik a befogadást. Egyszerre kell megértenünk egy megtört lélek motivációit, miközben egy olyan világba nyerünk betekintést, ami egyre távolabb van tőlünk. Egység – ahogyan Likó fejében is – csak akkor jön létre, amikor a három Én együtt mozog. 

A zavart leginkább talán az okozza, hogy a túlhangsúlyozott lélektani folyamatok mellett elnagyolt, stilizált környezetet kapunk, márpedig a miértek megértése tudna minket közelebb vinni a karakterhez. 

80-as évek panel-életéből még ugyan felsejlenek a vasjátszótér mászókái – amik itt többfunkciójú díszletté avanzsálnak –, sokan mégis kívül maradnak. Nem szándékolt elhatárolódás ez, inkább valamiféle tapasztalatbeli hiány – a harminc év alattiak ugyanis, még ha éltek is már a rendszerváltás környékén, emlékük kevés lehet róla. Ahhoz, hogy világosan kirajzolódhasson előttünk, hogy a személyes tragédiákig a környezet, a barátok, a rendszer, valamint a kitörni akarás kombinációja hogyan hatott, egyenként meg kell értenünk azokat, viszont az előadás nem tud, vagy nem is akar ilyen mélyen árnyalni. Ehhez a darabhoz komoly háttértudás kell az elmúlt rendszerről, a berögzült társadalmi konvenciókról. A lélekállapot ábrázolása mellett elveszik a válaszok keresése, sokkal fontosabb a bódultság keltette álomképek, illúziók hiteles megformálása – színészileg és látványban is.

A színészi játékra ugyanakkor nem lehet panasz. Kékesi Gábor és Szelle Dávid meggyőzően prezentálják a rájuk bízott életszakaszt, mely végül egy emberré formálja őket, játékuk pontos, precíz, kidolgozott. Talán csak Szente Árpád Csaba marad el kissé tőlük, az ő M-je nem tud elég hangsúlyos lenni. Hogy ez a háttérbe húzódás szándékolt dramaturgiai mozzanat-e, nehéz megállapítani, talán a megjelenített momentumok látszólagos semlegessége kelti ezt a hatást.


Mindazon túl, hogy a történet maga rendkívül stilizált közegben játszódik, van egy aspektusa, melyen keresztül mégis megragadható: ez pedig az összművészetisége. A mozgás formanyelve itt különösen meghatározóvá válik, hiszen az általa közvetített érzelmek, motivációk univerzálisak, könnyen érthetőek. Tisztán kirajzolódnak a viszonyrendszerek, pozíciók, a teret összenyomó fehér háttér pedig megteremti a miliőt ahhoz, hogy kizárólag az előttünk zajló eseményekre koncentráljunk. Nem vonja el semmi a figyelmet a koncentrált munkáról.

A zene – a Vad Fruttik  ismertebb (és néhány kevésbé ismert) számai – válik az előadás egyik legfőbb mozgatójává. A dalok ritmusa egyszersmind feszességet és tempót ad az előadásnak, nem engedi szétesni jeleneteket, így nem csupán dramaturgiai mozzanatként csendülnek fel a dallamok egy-egy alkalmas pillanatban, hanem egyszersmind keretként is szolgálnak a káosz számára.


A bunkerrajzoló nem könnyű esti szórakozás. Komoly részvételt vár el a nézőtől, gondolkodni kell rajta, jelen lenni, mert egy másodpercnyi elkalandozás is az elveszettség érzetét kelti, lemaradunk, és az illúziók keltette ingoványon visszatalálni nagyon nehéz.

Írta: Vass Antónia
Fotók: A bunkerrajzoló Facebook oldal

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts