„Kételkedem, tehát vagyok”

Ez a gondolat kísérte végig John Patrick Shanley Kétely című darabjának bemutatóját a Belvárosi Színházban. A Pulitzer és Tony díjas dráma Pelsőczey Réka rendezésében került színpadra, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy a másfél óra után a nézőnek is komoly kétellyel kellett elhagynia a nézőteret.


1964-ben járunk. Az időpont tisztázásában egyik szereplőnk, Flynn atya (Fekete Ernő) segít, amikor is megosztja velünk, hogy Kennedy elnök meggyilkolása után éppen egy év telt el. Még ha a történet szempontjából nem is tűnik lényegesnek az évszám és a történelmi helyzet, abból az aspektusból mindenképp fontos, hogy ez az az időszak, amikor a régi, megszokott normák szembekerülnek az újjal, ez a szembenállás pedig a darab lényegi elemét adja.

Nincs ez másként a St. Nicholas Egyházi Iskolában sem, ahol Aloysius nővér (Udvaros Dorottya) még a golyóstollal való írást is a rend bomlásának veszi, míg James nővér (Simkó Katalin) és az újonnan odakerülő Flynn atya egy újító, alapvetően támogató típusú oktatás híve. Az iskolába kerülő színes bőrű fiú pedig, akit az előadás nem jelenít meg fizikailag, akaratlanul is a fő konfliktus kiváltója lesz.

Flynn atyát James nővér gyanúba keveri, miszerint talán nem minden hátsó szándék nélkül kedves a fiúval. Az igazgatónő – aki egyébként is bizalmatlanul fordul az emberek felé, bizalmatlansága pedig agressziót szül – nyomozni kezd az eset után, és tények híján csak gyanúsítgatásokba tud bocsátkozni. Ami azonban komoly következményekkel jár. 

Aloysius nővér és Flynn atya személyében két ellentétes világszemlélet, meggyőződés kerül egymással szembe, amit nagyon is láthatóvá tesz az Udvaros Dorottya által megformált karakter saját elfojtott bizonytalanságából adódó szigora és Fekete Ernő atyájának heves vérmérséklete.  A Kálmán Eszter által megálmodott egyszerű, szürke, puritán díszletben a két főszereplő két ellentétes pólusként emelkedik ki, elég csak az atya példabeszéd közbeni fehér, míg a nővér sötét, szigorú, fekete ruhájára gondolni.

A technikai megoldások közül mégis az egyik legérdekesebb a „templombelső” visszhangja, hiszen miközben nézőből hívővé avanzsálva hallgatjuk a pap saját életéből merítő példákat felvonultató prédikációját, a visszacsengő hangok ürességet is sugároznak, a magány, a magárautaltság érzését vetítik elénk. A jelenetváltásoknál viszont mintha éppen az ellenkező hatást szeretnék elérni, a fénycsíkban végiglépdelő szereplők úgy járkálnak előttünk, mintha kifutón vonulnának végig. Seregszemle ez, az emberek valódi arcának megmutatása. 

A gondolatok ilyesforma kivetülése a darab tetőpontján teljesedik ki. Miután az atyát már eltávolították az iskolából, jelzésértékűen ott marad a nővérek között, és habár már nincs jelen köztük mint tanár, mégis azok az eszmék, amiket magával hozott az iskola falai közé, nem tűnnek el nyomtalanul. 

A James nővért alakító Simkó Katalin az érzékeny, kissé neurotikus apáca szerepében igazán meggyőző, és habár a figura látszólag képtelen a saját érdekeit képviselni egy nála karakánabb természetű nő ellenében, Simkó Katalin mégis megtalálta azokat a pontokat, amikor akár egy mozdulattal, akár egy hangsúllyal nyomatékosítani tudta, hogy a törékeny külső, és az elveit feladni kényszerülő, magával viaskodó nővér valójában felülemelkedik a rendszeren.

Egyedül Kéri Kitty játékában éreztem némi ellentmondást. A gyermekét védő anya szerepében gesztusait túlzónak találtam, és nem is igazán voltam biztos abban, hogy a fia mellett, vagy inkább ellene van. Mintha a látszat fontosabb lett volna az igazságnál. Persze, könnyen lehet, hogy mindezzel azt a titkot akarta csupán leplezni, ami elmondatlanul ott maradt a levegőben a jelenet után.


„Szörnyű kételyeim vannak” – zárul Aloysius nővér sorával az előadás, mintegy feleletként a kezdő példabeszédre. Sajnos a nézőben ugyancsak kételyek maradnak. Az előadás félbehagy gondolatokat, nem magyaráz meg gesztusokat, nem kínál megoldást, és most kivételesen nem azt érezzük, hogy ezt magunknak kell kitalálnunk, hogy gondolkoznunk kell róla, és párbeszédet kell kezdeményeznünk, hanem valami furcsa befejezetlenséget érzünk. Márpedig a kétely veszélyes. Ahogy Márai is mondja: „A kétely éltet, de belehalsz.”

Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Takács Attila

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése