Súgópéldány

A XXI. század képernyővel megvilágított színterén a XX. század költői világa szinte idilli. Esti Kornéltól tudjuk, hogy a New York kávéház tornácán elég csak annyit mondani „kérem, délután hozzák le a tárcám a Pesti Naplóban” és a meg nem írt betű ígéretére az író már kortyolhatja is baráti társasága körében a feketét vajas kiflivel. A mese Szép Ernőről szól, de nem a kávéházkirály, a színpadmester, a befutott Szép Ernőről, hanem éppen ellenkezőleg. A kifutó Szép Ernőről. Mert a II. világháború eltörölte a Belle Époque festői távlatait és az író kénytelen egy bedőlni látszó színház küszöbén házalni előlegért, de már nem vesznek drámát, a nagyra törő művészfeleségeknek pedig már nem kifizetődő a színházigazgatónéi pozíció. 

Ebből a perspektívából nyit a Kérem én még nem játszottam a Rózsavölgyi Szalonban. Trill Zsolt testesíti meg az írót, léha, könnyed mozdulatokkal, bosszantó dölyfösséggel és mégis valamiféle szférai gyermekséggel, ami egész figurájának menlevelet ad minden csípős szóért. Társa a színházigazgató felesége (Bíró Eszter), fásult feleség, másodrangú szépség, tehetségtelen színésznő. Trill Zsolt az üres színpadon játékot ajánl a sose-játszott színésznőnek. Egy darabot, amiben ő lehet a főszereplő. Ő lehet Szép Ernő válogatott szerelmei. 

Van itt ablakból kilógó utcanő, túllelkesült színésztanonc, megmentett, de mégis revolverrel hadonászó ligeti kisasszony. Nők. Éneklők. A dalok, akár a hangzó fonal az emlékekből feléledő nők között. Bíró Eszter hangszíne még ha vidám is, magában hordja az eredeti asszony, a fakó igazgatóné keserűségét, mintha egy füstös bár énekesnője után kortyolt volna jó hosszan a pohárból. A darab harmadik szereplője Sanyi, a depressziós komponista (Födő Sándor „Fodo”), aki ugyanolyan tartozéka egy poros, üres színpadnak, mint maga az ujjaiból növő zongora. Talán meglepő, hogy a komponista kérdés nélkül követi a hálóköntösös igazgatóné vagy a munkanélküli drámaíró utasításait. Talán nem. Talán így van ez egy el nem játszott színdarabnál.

Mert valahogy átszövi ez a paradoxon a darabot. Trill Zsolt a darab kezdetén a nézőkhöz szól, akik még csak épphogy kellemesen elhelyezkedtek a kávéjuk mellett: Elnézést kérek Önöktől, de ma itt nem lesz előadás. Sajnálom. Remélem nem került sokba a jegy. Titok van a színpadon, valami, ami meg nem született, meg nem rendezett, s mégis látható, valami nem-levő, egyszeri és megismételhetetlen, mert ha már úgyis eljöttek, akkor mondok Önöknek valamit. És tényleg mond. 

Seres Tamás, a rendező kiválóan építette fel a darabot. A történetek egymásba ágyazódnak, mint az egymásnak szembeállított tükrök, megszámlálhatatlan történet egy keretben, amelynek a szélei már nem tapinthatók, már nem igaziak, mert a tükörkép felzabálja a valót. Hol van már a színházból kisöpört író, hol van az igazgatóné, amikor lehetnek mások, lehetnek fiatalok, lehetnek világmegmentők, lehetnek még nem azok, akik most és itt. Ha leásunk a darab gyökeréig, ha nem egyesével sorjázzuk végig a történeteket, a szerelmek meséit, akkor magát a színházat találjuk meg. A protoszínházat, a magot, amikor valaki mondani akar egy történetet és valaki szíve minden odaadásával egyszer és nem többször eljátssza azt. Ezt a megismételhetetlenséget sikerült megfognia Seres Tamás rendezőnek, Födő Sándor zeneszerzőnek (és depresszív komponistának), Trill Zsoltnak és Bíró Eszternek.

A Rózsavölgyi Szalon közege ismét jó teret nyújt, erősíti a pillanatnyiságot a szalon jelleg, és emlékekből összeollóz, összeénekel, felállít egy Szép Ernőt, aki része Szép Ernőnek, ahogy a tükör a tükörben. Trill Zsolt a bőrébe bújt, és kérem, most az egyszer eljátszotta. 

(Szerencsére nem csak egyszer.)

Írta: Veréb Árnika

Fotók: Éder Vera