Súgópéldány

A 2018-as Pécsi Országos Színházi Találkozón Bertolt Brecht A kaukázusi krétakör című drámájának három adaptációja is helyet kapott a versenyprogramban. A nagyváradi Szigligeti Színház előadását Anca Bradu rendezte, vele beszélgettem a POSZT és a produkció kapcsán.

Egy interjúban azt nyilatkozta, hogy A kaukázusi krétakör Bertolt Brecht egyik viszonylag keveset játszott darabja. Ennek ellenére az idei POSZT versenyprogramjában három, idén bemutatott előadás foglalkozik a drámával.

Ezt még az idei évad kezdete előtt mondtam, és ekkor még nem tudtam, hogy Magyarországon két másik színház is tervezi a darab bemutatását. Inkább Romániára gondoltam, ugyanis az ottani színházi világban Brecht ritkán játszott szerzőnek, A kaukázusi krétakör pedig még ritkábban játszott darabnak számít. Amikor hallottam, hogy két magyar rendező is dolgozik a darabbal, arra gondoltam, hogy esetleg a téma tragikus aktualitása lehet ennek az oka. Amikor a mű színpadra állításával kezdtem foglalkozni, azt egy esztétikai program folytatásának tekintettem. A Szigligeti Színház társulatával korábban Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című darabján dolgoztam, ami az emberi állapot súlyos etnikai és interkulturális problémáival foglalkozik. A mi osztályunk egy generáció története, majdnem 80 évet ölel fel. Olyan, mintha a korabeli Lengyelország radiográf felvétele lenne – és nem is csak Lengyelországé persze, hanem további országoké is, ahova az emberek emigrálnak. Rendkívül érdekes és összetett élményt jelentett, színházi, szociológiai, történelmi és esztétikai szempontból egyaránt. Ezt a darabot három évig játszottuk nagy sikerrel, megnyerte a Kisvárdai Fesztivál legjobb előadásának járó díját. Ezután azt gondoltuk, hogy valahogy tovább kellene vinnünk ezt a kezdeményezést, tovább foglalkozni a háborús körülmények közötti emberi sors feszült kérdésével. Úgy láttam, hogy Brecht szövege valamiképpen ennek lehetne a folytatása. Tehát számunkra ez az előadás nemcsak annak a lehetőségét jelentette, hogy Brecht-darabot állíthassunk színpadra, hanem egy esztétikai program továbbvitelét is. Ezzel együtt remek lehetőség volt arra, hogy társulat fejlődhessen ebben a Brecht által megkövetelt, összetett színházi metódusban.

Hogy látja a POSZT fesztivált – egy találkozóként, ahol megismerhetik a munkáját, vagy inkább versenyként éli meg?

Persze, ez egy verseny, de úgy gondolom, hogy egy művész valójában önmagával versenyez. Illetve az a tény, hogy kiválasztották az előadást, megjelenhetünk ezen a fesztiválon, azt jelenti, hogy tulajdonképpen már megnyertük a versenyt. És remélhetőleg azt, hogy egy jó, erős előadást hoztunk létre. Nagyon megtisztelő számomra, hogy a produkció itt lehet ezen a fesztiválon.

Most egymás után közvetlenül több különböző adaptációt tekinthetnek meg a nézők A kaukázusi krétakörből, ez megkerülhetetlenné teszi az összehasonlítást.

Igen, de minden adaptáció másféle. Korábban rengeteg Hamletet láttunk, rengeteg Szentivánéji álmot. Úgy látszik, most Brecht lett a divat. Biztos vagyok benne, hogy a másik két előadás is nagyon jó, de úgy tudom, azok stúdiószínpadra készültek, kisebb térben játsszák őket, miközben a miénk nagyszínpadon valósul meg, ez pedig már önmagában hatalmas különbséget jelent. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ők hogyan kezelték a brechti struktúrát, de a mi előadásunk az mégiscsak a mi előadásunk. Próbáltunk eredetiek lenni, ugyanakkor nagyon közel maradni Brecht esztétikai és dramaturgiai előírásaihoz.

Miért gondolja, hogy ez a darab lényeges számunkra ma? Valamiért ma különösen fontos, vagy mindig az volt és mindig az is marad?

A jó drámák, az igazi mesterművek − és én annak tartom A kaukázusi krétakört −, mindig aktuálisak. Ma Iránban, Kis-Azsiában és abban a régióban, ahol a darab története játszódik, tragikus konfliktusok folynak. Egészen sokkoló volt számomra, amikor elolvastam a darabot − ismertem már persze, de úgy gondoltam, térjünk vissza a szöveghez és nézzük meg, hogy aktuális-e vagy sem −, olyan volt, mintha a mai újságokat olvasnám. A televízióban rengeteg borzasztó felvételt látni, (nőkről, akik elvesztették a gyereküket, akik szörnyűségeket éltek át) és arra gondoltam, hogy ez az a pillanat, amikor azt kell mondanunk, hogy elég. És hogyha nincs a kezedben olyan hatalom, amivel ezt tudod mondani, akkor a művészeten keresztül kell felhívnod rá az emberek figyelmét.

A zene rendkívül fontos a darabban. Néha narrációként működik, néha a szereplők belső gondolataival, érzéseivel rezonál. Hogyan kezelte a darabnak ezt a vetületét, és milyen zenét használt?

Egy háromfős zenekar játszik élőben a színpadon. Úgy tekintek a zenére, mint egy utazásra a kultúrák között. Az előadás zenéjében rengeteg folklór-hatás fedezhető föl, azoknak a területeknek a dallamai, ahol játszódik a történet, ugyanakkor más, például magyar motívumok is. Véleményem szerint ez egy antropológiai előadás, és ebben gyökeredzik Brecht esztétikája: fel kell tudnunk ölelni a megjelenített kultúrákat, helyeket. Számos elem van a zenében, a koreográfiában, ami ezekhez a területekhez kapcsolódik, de megpróbáltuk az én román kultúrámat és a magyar kultúrát is belevegyíteni. Az előadásban tehát egy modern zene szólal meg, amiben részben archaikus elemek is vannak.

Már nem először dolgozott együtt a Szigligeti Színházzal, milyen rendezői élményt jelentett egy már ismert közegben dolgozni?

Minden alkalom különbözik. Vannak általam különösen kedvelt társulatok, és számomra nagyon érdekes kérdést jelent, hogy a karrierem során a legjobb előadásaimat magyar társulatokkal hoztam létre. Nagyon jó tapasztalatom van az Újvidéki Színházzal, Debrecennel, Veszprémmel, szóval ismerem ezt a magyar színházi kultúrát. A technikájuk és az akaratuk, amivel jelen tudnak lenni a színpadon, összekapcsolódva az én poétikámmal, képzeletemmel, inspirációmmal, ami a román színházi hagyományból ered, nagyon jó egyveleget alkot. Ez a negyedik közös munkám a Szigligeti Színház színészeivel, közel kilenc éve dolgozunk együtt. Nagyon jól ismerjük egymást és nagyon jó szereposztással dolgozhattam, próbáltuk a saját alkotói módszerünket összekapcsolni a darab témájával. Fantasztikus színészek, nagyon tehetségesek mind a táncot, a prózát, mind a karakterek megjelenítését illetően, akár néhány mondatban is képesek kiválóan ábrázolni egy-egy szereplőt.

Az előadást ősszel mutatták be. A premier óta mennyire volt jelen a további előadások, illetve a mostani pécsi megjelenés alkalmával?

Minden előadás előtt sokat próbálunk, igyekszünk fejleszteni az ötleteinket, tisztogatni, csiszolgatni őket. Mikor tehetem, akkor Nagyváradra utazom, megnézem az előadást, beszélek a színészekkel, akár apró változtatásokat is teszünk. Ez egy folyamatos munkafolyamat. Ugyan az alapstruktúra változatlan, de arra törekszünk, hogy midig élő és „friss” maradjon. Én a fontos előadásaimat sosem hagyom el egészen. Ez a produkció tele van apró momentumokkal, szituációkkal, ezért igyekszem segíteni a színészeket és éreztetni, hogy ott vagyok velük. De nagyon profi színészek, szeretik, amit csinálnak, szerintem a színháznak most nagyon jó az atmoszférája.

A dráma tulajdonképpen egy előadás az előadásban. Egy kerettörténettel indul, majd azt követően rengeteg különböző helyszín bontakozik ki a szemünk előtt.

Igen, ilyen Brecht esztétikája. Ott vannak ezek a parasztok, akiknek a történelme nagyon közel áll a miénkhez, úgy értem Nagyváradéhoz, ami egy határmenti város. És nagyon sok közösség van, ahol ma is fönnállnak ezek a problémák: hogyan osszák el a tulajdonokat, melyik rész kihez tartozik. Az előadásban tehát ebből a mai képből indultunk ki. Lényeges számomra, hogy a dráma művészete az, ami a történetben békét hozhat ezen közösségek számára. A keretjátékot követően a színészek minden jelenetben egy installáció (egy fémből készült lépcsős szerkezet – szerk.) segítségével hozzák létre az aktuális környezetet. Ez nem szigorú értelemben vett díszletet jelent, inkább különböző helyszínek sugallatát. Ez kifejezetten Brecht stílusához illeszkedik – a színésznek a térben kell létrehoznia különböző helyszíneket egymás után. A mi romániai színházunk nagyon közel áll ehhez az esztétikához, ahol tulajdonképpen üres térben kell létrehozni a képeket. Ez egy vizuális dialógus − a helynek, az atmoszférának a néző képzeletében kell megszületnie.

Vannak tervei, projektjei a nyárra vagy a következő évadra?

Idén nyáron, hosszú idő után először, vakáción leszek. Az egyetemen most ért véget ért egy rendezői évfolyam képzése, majd újakat fogok kapni, ezért úgy tervezem, hogy az következő évben hangsúlyosan az egyetemi tanításra fogok koncentrálni. Van más produkció, amit rendeztem, amivel utazni fogunk, de azt hiszem, hogy a következő új előadás, amit dolgozni fogok, az leghamarabb 2019-ben lesz.

Van olyan darab, amit szívesen színpadra állítana?

Több is. A tanítványaimnak azt szoktam mondani, hogy legyen mindig nagyjából öt kész koncepciójuk a következő néhány évet illetően. Ha most csak felsorolom a címeket, az önmagában nem is feltétlenül olyan érdekes. Bevallom, nagyon foglalkoztat a kortárs lengyel dráma, folytatnám a Słobodzianekhez kötődő elképzelések kidolgozását. Szeretnék továbbá foglalkozni Matei Vișniec-kel, az egyik legjelentősebb kortárs román szerzővel. És az egyetemmel kapcsolatban is vannak terveim, egy új évfolyammal majd Schiller A haramiák című darabját szeretném adaptálni.

Készítette: Fazekas Júlia

Fotók: Mohácsi László Árpád / szigligeti.ro