Súgópéldány

Megkezdődött a vakáció első hete, a színházi évad is a végéhez ért, eljött a szabadtéri fesztiválok ideje, a Belvárosi Színház azonban mindennek ellenére egy percig sem pihen. Göttinger Pál rendezésében Jez Butterworth Mojoját állították a színpadra, melynek magyarországi ősbemutatójára került sor június 21-én. 

A Mojo az 1950-es évek végének londoni Sohojába kalauzol el minket. Az éjszakai élet pezseg, sorra nyitnak a klubok, és szükségszerűen megjelennek azok is, akik erre az életre próbálnak berendezkedni és minél nagyobb darabot kihasítani maguknak a tortából. Ha kell, még azon az áron is, hogy a rivális banda fejét megölik, mint jelen esetben. Ez a darab fő konfliktusának alapja.

Feltörekvő sztárok, piti bűnözők és persze igazi nehézfiúk, alkohol, drog, zene. Ez csak a felszín, ami színes és csillogó, ám nagyon hamar rájövünk, hogy a gyors meggazdagodás csak hamis ígéret, és a sok pénzért bizony a „pokolra kell menni.” A díszlet (díszlettervező: Ondraschek Péter) tökéletesen megidézi ezt az illúzióvilágot, a hatvanas évek hangulatát – neonfények, bőrkanapék, zenegép.

A kábítószer mámorában létező Potts (Szabó Kimmel Tamás) és Sweets (Göttinger Pál) párbeszéde már az első pillanattól a humor forrásává válik, hiszen elbeszélnek egymás mellett, bár a nem megalapozott félinformációk miatt a nézőnek is időre van szüksége ahhoz, hogy a kirakós darabkáit összerakja.

A szereplők beszéde teletűzdelt trágár szavakkal (némiképp eltorzítva ábrázolva ezzel a férfiak közegét), de elhisszük, hogy ezek a piti kis bűnözők ettől érzik majd magukat befolyásosnak, közben pedig egyértelmű, hogy a szálakat nem ők mozgatják. Civakodnak, ugratják egymást, azonban egyedül teljesen életképtelenek.

Az első felvonás lendületét ezek a párbeszédek szolgáltatják, itt még úgy tűnik, hogy bármi lehet a darabból annak ellenére, hogy „a fegyver már eldördült”, a színpadon lévő kardot ugyanis már használták is, azzal szelte ketté ugyanis az Atlantic Klub tulajdonosát, Ezékielt, a rivális banda feje, Sam Ross.

A második felvonásban azonban a megszokott lendülethez már nem térünk vissza, homályosak a szereplők közötti erőviszonyok, nem igazán értjük, hogy ki kinek az oldalán áll, vagy kinek kellene drukkolnunk, kivel kellene azonosulnunk.  Csak sejtjük, hogy a háttérben Csőre Gábor Mickey-je mozgatja a szálakat. Az egyetlen kiszámítható pont az, ahogyan majd fény derül az igazságra, ez a momentum viszont túl egyértelmű.

Ahogyan a cselekmény előrehaladtával egyre közelebb jutunk a megoldáshoz, úgy követi le a változásokat a díszlet. Eltűnik róla a cukormázas, csillogó külső, és a helyszínül szolgáló Atlantic Klub ténylegesen is azzá válik, ami. Kisstílű gengsztereknek a búvóhelyévé, akik ha kell, egymás ellen fordulnak, és akik valójában borzasztóan félnek, egymástól is, saját maguktól is.

Belekap a darab a nemi erőszak, a homoszexualitás, az idegengyűlölet témájába is („zsidó, menj haza, semmi szükség itt rád”), de nem elég bátor a témafeszegetés ahhoz, hogy társadalomkritikai olvasatot is hozzon az előadásba.

Ehhez nem nyújt segítséget a karakterábrázolás sem, mert a színészeknek a figurák egysíkúsága miatt nincs lehetősége megmutatni egy-egy alak lelki mélységeit, jellemfejlődését. Egyedül Nagy Dániel Viktor karaktere ad lehetőséget a színészi játék kibontakozására, hiszen a bohókás, semmi mással, csak saját élvezetivel foglalkozó „Apuci kicsi fia” Baby, míg mindenki más csak jajveszékel, addig saját kezébe veszi az irányítást. Mindkét „arca” tökéletesen illik megformálójához. Baby két felvonás alatt nő fel, olyannyira, hogy a zárójelenet után biztosra vehetjük, hogy ő lesz a Soho új ura. Ezt azonban már csak gondolatban tesszük hozzá. 

A darab ugyanis magunkra hagy minket.  Bár az előadás hatását jól jelzi, hogy még napokig motoszkál a fejünkben, ezek a gondolatok inkább a megválaszolatlan kérdések körül forognak, és arra gyártunk elméleteket, hogy hova futhattak volna ki a szálak, és mennyi feltett kérdés maradt megválaszolatlan.