A művészetekben újra és újra a nagy klasszikusokká kövesülteket, mint például Shakespeare bármely művét, fel kell egy kissé rázni, hogy klasszikus voltukat újdonsült erővel reprezentálhassák, a nézők pedig kezüket dörzsölve megállapíthassák: Shakespeare még ma is mondhat új dolgokat. Azonban, ha jobban megvizsgáljuk ezeknek műveknek a felrázására való kísérleteket, arra az egyszerű megállapításra juthatunk, hogy nem az eredeti mű szólal meg az újabb és újabb rendezéseken (értelmezéseken) keresztül, hanem maga a rendezés tesz félreérthetetlen állásfoglalást amellett, hogy a maga szemüvegén keresztül nézve, a klasszikus szólhat még hozzánk évszázados távolságból is. A Pécsi Balett Rómeó és Júlia előadása a jól működő újra-értelmezések eklatáns példáját hozta, hiszen olyan narratívában adta elő Shakespeare klasszikusát, hogy a MÜPÁból haza felé igyekvő tömeg joggal gondolhatott arra, még egyszer el kellene olvasni a drámát, vajon az is ennyire vagány volt-e?
A zene! Isadora Duncan írja egy helyen, hogy a mozdulatnak a zenéből kell kinőnie, a zene metafizikai rezdüléseit kell a földön tartva egy-egy mozdulatban konzerválni. Riederauer Richárd zenéje az izgalom, a feszültség egész előadást átívelő skáláját hozta, amely fokozatosan építi fel, járja körül azt a drámai csúcspontot, ahová elér az előadás, a fiatalok haláláig. Ha nem táncoltak volna a zene mellé is már megérte volna jegyet váltani. Akkor is az eredeti műnek a zenei lecsapódását élvezhette volna a közönség, hiszen a történet különböző jeleneteit kifejezetten találóan, leleményesen foglalta, sűrítette össze a zene nonverbális jelrendszerébe. A mozdulatok, a tánc maga pedig ebből a zenéből nőttek, nőtt ki, szinte a duncani szentenciák alapján, tökéletes harmóniában.
Az előadás narratívája geometriai pontossággal követte az eredeti történetet, amely a dramaturg, Böhm György és a rendező Vincze Balázs összjátékának értékét dicsérheti, valamint a társulat szakmai tudását, profizmusát és fegyelmezettségét.
Szokás a Rómeó és Júlia-történetet valahogy túlzóan komoly, nehéz, súlyos történetként interpretálni (természetesen a történet megkívánja ezt a fajta komolyságot), de ha jobban belegondolunk, és az előadás éppen erre világít rá, két kamasznak a szerelme áll a középpontban, annak minden játékosságával, izgalmával, kérdéseivel, az elkezdett felnőtt élet óvatos első lépéseivel. Valahogy inkább naiv és légies, semmint (eltekintve a valóban tragikus végkifejlettől) tragikus, drámai ez a szerelem. Ami szomorúvá teszi, az az értelmetlen családi viszály, a különböző világlátások harca, összecsapása, amely óhatatlanul is a szerelmesek halálában kulminál.
Az előadás mintha ezt a fiatalos, légies, naiv elemet, ezt a játékos, nemtörődöm vagányságot a narratíva fő részévé tette volna, miközben a zene tartja azt a feszültséget, amely, a mű ismeretében az elkerülhetetlen tragikumot sejteti. Nyilvánvaló példa erre, amikor a fiatalok egymáséi lesznek, ezt apró kis csókokkal, egymás arcára és szájára oda-odapettyező kis puszikkal érzékelteti a rendezés, a mozdulatok pedig itt ezen a ponton válnak diszharmonikussá, naivan esetlenné, mely a kamasz szerelmesektől nem áll távol. Másik példa és talán még hangsúlyosabban vagány, a Mercutio halála előtti csipkelődés. A Mercutiót alakító táncos elnagyolt, karikírozott komolysággal lép, lépdel Capuletékhez, hogy aztán gunyoros mosollyal, vihorászva megcsiklandozza Tybaltot.
A visszavonhatatlan és elkerülhetetlen véget, a valódi tragikumot az előadás viszont kegyetlen erővel és pontossággal mutatja meg azzal, ahogyan a halottnak hitt Júliát egy üvegkoporsóban fekve ábrázolja. Nem lehet szó nélkül elmenni a Hófehérke-analógia mellett és egy mondat erejéig boncolgatni azt. Az üvegkoporsó egyfelől az egész előadás meseszerű narratíváját sűrítette össze (valamint közvetett módon a Rómeó és Júlia szövegének mesés elemeire is reflektált), másfelől le is számolt ezzel a meséssel, hiszen míg Hófehérke a Herceg csókjától feléled, addig Júlia is, Rómeó is éppen ettől a csóktól halnak meg. Rendkívül komoly, leleményes utalás, reflexió és mondanivaló azzal kapcsolatban, hogy egy kamasz szerelem minden komolytalanságával, minden naiv ügyetlenkedésével és meseszerű vagányságával, igenis vérkomolyan veendő a felnőtt társadalom részéről.
Ezek az apró kis nüanszok, ezek a játékos komolytalanságok, heccek teszik az előadás koncepcióját nagyon újszerűvé és ezek mutatják méltóképpen azt, hogy Shakespeare még mindig megszólíthat minket.
Írta: Nagy Balázs Péter
Fotók: nemzetitancszinhaz.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése