Hogy mi a Szülőföld? Novelláskötet? Három kisregény? Roberto Bolaño író univerzumának egy újabb apró, de nem elhanyagolható nyúlványa? Leginkább az utóbbi. Meg a másik kettő is. Plusz, amit még hozzá tudunk tenni olvasás közben.
Már a Vad nyomozók kapcsán is igyekeztem leszögezni, hogy ez az író nem olyan, mint a többi. A könyveit értékelhetjük előzetes ismereteink alapján, hasonlíthatjuk másokhoz – ahogy én meg is próbálom –, de a legfontosabb dolog, amit olvasóként be kell látnunk, hogy életműve egyedülálló és megismételhetetlen. Hogy mégis miként illeszkedik bele ez a rövid könyvecske? Juan Antonio Masoliver Ródenas részletes előszava megadja a választ.
Leírhatnék ízelítőnek összefüggéseket, kiemelhetnék részleteket. De nem teszem. Nem teszem, mert – felrúgva ezzel a kritikusi, újságírói, akármilyen szerzői objektivitás kifejezéstelen, örök megfontoltságra ítélt maszkját – azt mondom, hogy ennek a szerzőnek a könyveit el kell olvasni.
Miért kéne egy magyar embernek elolvasnia egy chilei/mexikói szerző műveit? Most elkanyarodhatnánk a kérdés felé: miért kell egy magyar embernek elolvasnia egy kétszáz éves szakállas orosz könyveit, vagy egy ötszáz éve élt magyar költő szerelmes verseit? Egyrészt: nem kell. Másrészt: mert tanulhat belőlük valamit az életről. És Bolaño könyvei az életről tanítanak. Illetve, bocsánat, nem tanítanak. A jó regény, a jó novella, egy jó történet nem tanmese, hanem egy felvetés, amin elgondolkozhat az ember. Bolaño csak rámutat az élet kevésbé reklámozott részeire.
A Szülőföld írásai néha olyanok, mint Herta Müller vagy Bodor Ádám egyszerre széttartó, mégis összeérő novellavilágai. Viszont, amíg a két említett szerzőnél elő-előtör a mondatok közül valami huncut, misztikusan szentimentális, a véletlent és a megmagyarázhatatlant éltető erő, addig Bolañónál ez kimerül a véletlenek pszeudorealisztikus ábrázolásánál. Ő nem fog elejteni egy hihetetlenül szép hasonlatot a bekezdések között csupán a mágikus hatás kedvéért. Mert minden egyes szavának és mondatának önmagában is ilyen ereje van. Távol áll a másik nagy dél-amerikai író, Márquez stílusától, viszont az olyan amerikai szerzőkhöz sem akar hasonlítani, mint Roth vagy Franzen.
Nem esett még szó magáról a könyvről. Mert erről a könyvről nem írni kell, hanem elolvasni. Ahogy a Harmonia Caelestis, a Karnevál, az Ulysses, vagy a Trsitram Shandy se adható el egy hétköznapi recenzióval. Bár a Szülőföld nem Bolaño legkimagaslóbb munkája, de ugyanúgy lehetetlen néhány szóban értékelni, mint egy Kis Magyar Pornográfiát, egy Ördöngösöket, egy Finnegan ébredését, vagy egy… Tristram Shandyt. Mert beszélhetünk jó könyvekről, beszélhetünk jó írókról, és beszélhetünk olyan meghatározó szerzőkről, akiknek a bevásárlólistáját is a párnánk alatt kell őriznünk. És Bolaño ilyen, mert ő a XX. század egyik legjobb írója. Ez nem kérdés, nem vita tárgya, de nyilván a történelem fogja eldönteni.
Sokszor elég elolvasni egy könyv fülszövegét, vagy egy ilyen cikket ahhoz, hogy az ember képbe kerüljön: érdekli őt a történet, vagy sem. Ezért hangsúlyozom: ebben a műben nem az a lényeg, hogy az ember miről olvas. Ha egy izgalmas, magával ragadó sztorira vágyik, akkor ugorjon neki újra A Gyűrűk Urának, vagy egy Neil Gaiman-könyvnek. Viszont, ha beéri annyival, hogy az emberi lét, a saját alapvető problémáiról folytathasson párbeszédet egy zseniális íróval, akkor vegyen a kezébe egy Bolaño-kötetet. Például a Szülőföldet.
Roberto Bolaño: Szülőföld
Jelenkor Kiadó, 2019, 216 oldal
Írta: Böszörményi Márton
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése