Súgópéldány

Három hónapja ért véget a 16. CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztivál, az új évhez közeledve pedig már az is látható, hogy nagyjátékfilm-premierjei közül melyek jutottak el idén a szélesebb magyar közönséghez. A listát végignézve egyértelmű: nem csupán az Oscarra nevezettek érdemesek a figyelemre.

Akik maradtak

Tóth Barnabás drámájának sikerét nemcsak az a tény bizonyítja, hogy éppen egy hete landolt az Oscar-jelölésért versengő nemzetközi filmek szűkített, tízes listáján, hanem az is, hogy hónapokkal országos premierje után még mindig több mozi játssza. Az Akik maradtak egy olyan II. világháború utáni Magyarországra kalauzol, ahol látszólag már minden rendben van: kedélyes cukrászdákban kínálják a minyont, a fiatalok ügyetlenkednek a táncórán, az idősebbek összevont szemöldökkel olvasgatják a lapokat, a nap felkel, majd lemegy, a kettő között pedig nincs semmi különösebb látni- vagy feszegetni való. Igaz, a tánctanárnak hiányzik a lába, és a családokból is eltűntek néhányan. 

A középkorú Aldó (Hajduk Károly) és a tizenéves Klára (Szőke Abigél) szerettei például nem élték túl a holokausztot, nekik pedig hozzá kellene szokniuk az új élethez, amely ugyanúgy nem az igazi, mint a dacosan elutasított citrompótló. „Semmilyen pótdolgot nem kérek”, közli sokatmondóan a Vitay Georginára emlékeztető lány, akinek frusztrált nagynénje helyett a csendesen szenvedő Aldó nyújt valódi támaszt. 

F. Várkonyi Zsuzsa könyvének (Férfiidők lányregénye) adaptációja szellemesen, finoman építi fel a két elárvult ember sajátos barátságát, és annyira visszafogottan csordogál a hirtelen lezárásig, hogy az itt-ott becsúszó szájbarágós, hatásvadász mozzanatok bántóan kilógnak. (Ilyen az Aldó fényképalbumával szembesülő Klára giccses összeomlása.) Az összhatás azonban még velük együtt is kellemes, amihez a színészek hiteles és szerethető játéka mellett az olyan morbid humorú epizódok is hozzátesznek, mint Aldó „előkelő” ismerősének (Spitzer Gyöngyi) kínosan tapintatlan látogatása. 

Jelenleg is műsoron: Művész mozi, Puskin mozi.

Foglyok

Izgalmas tapasztalat lehet, ha a Foglyokat közvetlenül az Akik maradtak után tekintjük meg, előbbi ugyanis kezdésképpen pont azt az ötvenes években gyakori riadalmat („csengőfrász”) definiálja, amelyet átélve utóbbi hősei is átgondolják a kapcsolatukat. Deák Kristóf első nagyjátékfilmje körülbelül ott indul, ahol az Akik maradtak véget ért: Rákosi-rendszer ide vagy oda, a hétköznapi élet viszonylagos nyugalomban zajlik. A diktatúra valóságát mégsem lehet letagadni egy olyan világban, ahol a „házmester” feliratú ajtó majdnem annyira vészjósló, mint azok, amelyeket Pennywise (Az) mutogat áldozatainak.

Sára (Sodró Eliza) is csak addig teheti, amíg ez a valóság pofon nem vágja féltestvére, Ilona (Szamosi Zsófia) alkalmi fogdává alakult lakásában. Ott jön rá lassan, mennyire cinikus a szöveg („aki tisztességes, annak nem kell tartania semmitől”), amelyet ő maga korábban színtiszta naivitásból hangoztatott. 

Damjan Kozole és Ursa Menart a Féltestvérekkel egész estés mozit szentelt annak, hogyan csiszol össze a krízis két eltérő közegben, más világnézetre nevelt nővért. Bár ez a szál a Foglyokban csak jelzésszerűen bukkan fel, átérezhető mini dráma lesz belőle. A nagyobbak viszont ezúttal a háttérben maradnak, Deák inkább az – igaz történeten alapuló – abszurd szituációra koncentrált. Bár a humor dominál, egy-egy feszültebb pillanatban felsejlik, hogy mindez csak addig vicces, ameddig már nagyon nem az. Utóbbi eshetőség azonban már nem témája ennek a filmnek.

Bemutató: Duna televízió, 2019. december 28.

A világítótorony (The Lighthouse)

Robert Eggers második rendezésében szintén csapdába esett emberekkel találkozhatunk, de az ő fogva tartóik nem olyan kézzelfoghatóak, mint az ÁVO. A világítótorony egyszerre komikus és nyomasztó, szép és taszító, profán és misztikus. Fekete és fehér. Amikor a nyitójelenetben Thomas Wake (Willem Dafoe) és Ephraim Winslow (Robert Pattinson) megérkezik őrhelyére, a hajókürt mintha egyenesen a gyomrunkban szólalna meg. A hangeffektek elemi ereje az utolsó percig megmarad. 

Bár a két őr kamaradrámája önmagában is elég horrorisztikus lenne az elrontott életekkel, bűntudattal, meneküléssel és mindezek töménytelen alkoholba fojtásával, akárcsak A boszorkányban, itt sem maradunk vér és iszonyat nélkül. Annak, akinek Szent Elmo tüzéről csupán egy nyolcvanas évekbeli film, a sellőkről pedig Ariel ugrik be, tetemes mennyiségű legendát és mítoszt kell feldolgoznia, az autentikus tengerésznyelvezet pedig az angolul jól beszélőket is próbára teheti. 

A remek Pattinson és Dafoe úgy adja elő a kimunkált párbeszédeket, hogy olykor Shakespeare színházába képzelhetjük magunkat. Ráadásul utóbbi szándékosan parodisztikus (sánta, szakállas, pipázó, hantázó) tengerészfigurája egy olyan monológgal is megörvendeztet, hogy ha nem ülnénk közben, Pattinsonnal együtt esnénk tőle a fenekünkre.

A CineFest Zukor Adolf- és FIPRESCI-díját egyaránt elnyert A világítótorony kihívásokkal teli mozi, amelyet hol nagyon jó nézni (félelmetes, milyen szép a fekete-fehér ezüsthíd), hol nagyon nem (a sirály ugyan idegesítő állat, de valamit ő sem érdemel), miközben a két egyre inkább megbomló férfival együtt találgatjuk, mi történik velük valójában.

Kontroll nélkül (Systemsprenger)

Elsőre talán meglepően hangzik, de a német Nora Fingscheidt A világítótoronynál is dermesztőbb alkotással nyerte meg a CineFest közönségdíját. A Kontroll nélkül tízéves Bennije (Helena Zengel) úgy tombol, mintha Ephraiménél is zaklatottabb múlt állna mögötte. Fingscheidt hihetően világít rá: egy kislány traumái is lehetnek olyan súlyosak, hogy hatásukra rózsaszín kabátos Hulkként terrorizálja a környezetét. 

A Kontroll nélkül egyik legmegindítóbb jelenete, amikor Benni ronccsá vált anyja bevallja, hogy fél a saját gyerekétől. Pedig a családjából kiemelt Benni úgy reszket érte, hogy nemcsak Helena Zengel tökéletes játéka, hanem ez az édesanya iránti reménytelen vágyakozás is az Árvácskát juttatja eszünkbe. A második sokk akkor érkezik, amikor tehetetlenségében már a sokat látott gyámügyes is elsírja magát. 

A nézőt az első képkockától kínozza a kérdés: hogyan juthat el egy ilyen kicsi gyerek (ráadásul lány) odáig, hogy úgy érezzük, talán nem is nevelőre, hanem oroszlánszelídítőre szorulna? De ahogyan egy állat, Benni is csak azért agresszív, mert szenved. A felnőttekkel ellentétben ő nem sír, vagy csak alig. Ahogyan (ritka) csendes perceiben a kezén csúszó csigát figyeli, az egyszerű állatka a vágyott nyugalom, lelassulás, idill szimbólumává alakul. Amikor viszont e nyugalom elillan, többször is egészen közel kerülünk a horrorhoz, és olyan elviselhetetlen feszültséget, gyomorszorító félelmet élhetünk át, amilyet csak a valóság válthat ki. 

Benni a Kontroll nélkül eredeti címéhez (Systemsprenger, azaz „rendszerrobbantó”) hűen bontogatja puszta létével a rendszert, amely cserébe őt zúzza össze egyre jobban. Maga a film pedig a klisékkel teszi ugyanezt.

Jelenleg is műsoron: Művész mozi, Toldi mozi.

A lelőhely (Prospect)

A legfurcsább amputáció-ábrázolás díjára pályázhatna A lelőhely című sci-fi azon pillanata, amelyben a tinédzser Cee (Sophie Thatcher) rideg profizmussal metszi le kényszerszövetségese, Ezra (Pedro Pascal) elfertőződött karját. Az ilyenkor szokásos (és jogos) üvöltés elmarad, átadva helyét a szapora légzésnek, elkeseredett nyögésnek és a speciális eszköz fogorvosi fúróéhoz hasonló hangjának. Miközben a lány precízen és nyugodtan dolgozik, a jelenet fröcsögő vér helyett a folyamat gördülékenységével és az alatta elejtett információkkal sokkol. 

A műfaji távolság ellenére Cee és Ezra párosa közeli rokonságot mutat az Akik maradtak főszereplőivel. Az alternatív apa-lánya kapcsolat itt egy idegen, veszélyes, buja növényzetű holdon, egy bizarr kincs utáni hajszában jön létre, és bár a menekülések és összecsapások kevés időt hagynak az érzelmekre, itt is akad néhány mélyebb dialógus. Éppen ezek jelentik a helyenként vontatott mozi erősségét: amikor két akció között Cee úgy nyílik meg Ezra előtt, hogy látszólag csupán kedvenc, elveszett könyvéről mesél, a film máris többet ad egy hangulatos űrkalandnál. 

Bár az ilyen mély részeket elnyomják a (többek között) Predator-, eXistenZ-, Mad Max-asszociációkat keltő film felszínesebb konfliktusai, Sophie Thatcher és Pedro Pascal erős alakítása segít, hogy ne felejtsük el őket.

Legközelebb látható: Cinemax, 2020. január 7.

Monos (Majmok)

A Pressburger Imre-díjas Monos fiatal harcosai szintén egy vadregényes tájon kénytelenek a kelleténél hamarabb felnőni, és hiába játszódik történetük a Földön, a konkrét helyszín nem kevésbé rejtélyes, mint A lelőhely kincsesbányája. Alejandro Landes forgatókönyvíró-rendező egy névtelen latin-amerikai ország katonai táborába helyezte a cselekményt, amely a többek által emlegetett A legyek ura és az Apokalipszis most mellett néhol A szakaszt is megidézi. 

A klasszikus „vietnami háborús” atmoszférát a végtelennek tűnő bozót, a sodró folyó, az otthon és a béke elérhetetlen távolsága teremti meg. E reménytelen közegben a kamasz (anti)hősök csak rövid ideig tűnnek felkészültnek és jól szervezettnek, éles szituációban a bennük rejlő gyermek már csak a rossz oldalát mutatja. 

Pedig a katasztrófa előtt még csak a kamaszos szerelemben, kitörő energiában nyilvánult meg, és majdnem elhittük, hogy mindez (az amerikai túsz őrzésétől a kiképzésig) csupán játék. 

A Monos látványvilága és hangulata (különösen az esti „tűztáncok” alkalmával) magával ragadó, története izgalmas, mégsem szórakozhatunk jól rajta. Szorongat a természetellenes helyzet, a gyerekkatonák valódi felnőttért kiáltó félelme és az, hogy itt senki nincs a helyén. Az egyik labilis idegzetű lány például inkább a tévében táncolna, ha választhatna. De hiába a gyermeki álmodozás, ha minden összeomlik, lázadást, árulást, káoszt és rosszabbnál rosszabb döntéseket okozva. 

Ha mindez nem lenne elég lehangoló, a film egy pontján azzal is szembesülnünk kell, hogy ezen a durva, elhagyottnak tűnő vidéken civilek is élnek. Ameddig tudnak. 

Élősködők (Gisaengchung)

A CineFest Kitekintő szekciójában mutatták be a Cannes-ban Arany Pálmával kitüntetett dél-koreai alkotást, amely egészen hosszú ideig meg tud győzni arról, hogy elszomorító társadalmi üzenete ellenére mégis inkább vígjáték. Humora elsősorban a szélhámos főszereplő család leleményében, a nekik áldozatul eső „gazdagék” naivitásában és az ötletes átverésekben rejlik. De bármilyen jól mulatunk utóbbiakon, egyszer csak bizonyossá válik: ebből a meséből nem lesz kis költségvetésű Ocean’s Eleven. 

Az Élősködőkben olyan háború tör ki a lepusztultság és az extrém jólét, az értelem és az üres pózolás között, amelyben nincs jó és rossz oldal. A Hyppolit, a lakáj Schneidernéjével rokon, de nála jóval szimpatikusabb Park asszony (Yeo-jeong Jo) és dilijeihez asszisztáló férje (Sun-kyun Lee) inkább sajnálatot keltenek, mint ellenszenvet. Nem érthetik a szegényebbeket, mert luxusbuborékjuk elszigeteli őket a valódi problémáktól. Észre sem veszik, hogy ostromolják őket, így hogyan is ajánlhatnának békét?

A kitűnő színészi alakításokkal és thrillerbe illő fordulatokkal teli film az Akik maradtakkal együtt került az Oscar-shortlistre. Az ünnepi hangulathoz talán inkább utóbbi illik, de semmi ok az aggodalomra: a december 5-én debütált Élősködőket még 2020-ban is biztosan láthatjuk a mozikban. 

Írta: Frei Gabriella