Bödőcs Tibor második könyve, a Meg se kínáltak 2019 októberében jelent meg. A regény kétszáz oldalon keresztül mesél, de nem az Óperenciás tengeren túlról, hanem Zala megyéről, és a lényegi kérdés sem az, hogy a legkisebb királyfi elnyeri-e végül a királylány kezét, hanem hogy Magyar Oszkár szobafestő miként képes boldogulni a saját életében.
A könyv alaphelyzete szerint egy Zala megyei falu kocsmájában ülünk, és hallgatjuk Oszkár történeteit. Talán mi vagyunk Gyöngyi, a fiatal pultoslány, akinek a férfi mesél, de ez tulajdonképpen mindegy is. A lényeg maga a főszereplő. Az olvasóra zúdított humorcunami mögött ugyanis kirajzolódik egy élettörténet. Az ötvenkét éves Oszkár élettörténete. Benne egy alkoholista, és mégis szerethető apával, akit még tinédzserként veszített el, két élő testvérrel, és eggyel, aki négyéves korában meghalt. Egy anyával, aki imádta őt, továbbá egy feleséggel, aki lelépett a főnökével, ám előbb még született két lányuk.
Mesél még az alkoholfüggőségéről, meg ahhoz kapcsolódóan az elvonóról, pontosabban elvonókról. Arról, hogy mennyire tehetséges festő volt, de egy otellós hordó miatt végül mégsem lett belőle művész. Maradt Zala, és maradt a szobafestés, kiállítótermek helyett a kocsma, na meg Petronella – az aktuális munkaadó – háza, ahova egyáltalán nem kívánkozik vissza a pult mellől. Maradt a konyhaszekrények mögötti fal, ahova a fejéből kipattanó freskókat festheti, amíg a tulaj nincs otthon. Oda úgysem néz senki, legfeljebb az utókor.
Első pillantásra – talán furcsa módon – főhősünk ezzel a kifejezetten terhelt élettel sem borzasztóan csalódott. Pontosabban olykor az, olykor pedig nem. Egyik nap a kocsmapultnak dőlve azt mondja: „tudod, a kocsmába felejteni jövünk, hisz megtapos az élet, mint búcsúban elejtett eperfagyit a körmenet”, máskor meg, hogy „olyan az élet, mint amikor a gyerekek az új cipőjükben a térdig érő pocsolyában ugrálnak, ésszerűtlen, de jó buli, kár lenne kihagyni”. Ezen sorokat olvasva az olvasó óhatatlanul is arra gondol, hogy jé, én is pont így vagyok ezzel.
És mégis mitől olyan ez a könyv, mintha végig egy Bödőcs-standupot olvasnánk? Például a rengeteg hasonlattól. Rögtön az első oldalon például így indít: „az én gipszkartonom nyolcvan évig friss és üde, mint a Sophia Loren”, „bordó kell a kupiba, félhomály, meg egy skarlátvörös Vanessza, és áll a répa, mint a kölni dóm”, és „tegnap például otthagytam egy megrendelőt, mint Michelangelo a Mediciket”. Ez a könyv egy Bödőcs-áradat, egyik poén tolakszik a másik elé. Többnyire működnek is, bár könnyen kialakul az olvasóban az érzés, hogy mindez azért színpadon az igazi. Az előadásmód ugyanis képes megmenteni egy közepes viccet is.
A stílus mellett a tematika is jól ismert. A falusi emberek, például a borász-orvos Muflon Laci, vagy a magát huszárnak képzelő Béla Úr, adták magukat, mint bohózatforrás. Emellett gyakran felbukkan a politika, amivel Bödőcs szintén sokat foglalkozik a színpadon is. A szocializmustól egészen napjainkig éles megjegyzéseket fűz a történésekhez. A rendszerváltásról például így ír: „olyan ez a mi demokráciánk, mint amikor lecserélik a poharakat gösszeresre, de továbbra is borsodit csapolnak belé”.
A regény humorpanteonjának harmadik pillére pedig Oszkár műveltsége, kiváltképp a festészet terén. Van például a könyvben egy rövid művészettörténeti összefoglaló a barlangrajzoktól egészen a modern festészetig, benne olyan lényegre törő megfogalmazásokkal, mint „jöttek a tini nindzsák, Raffaello, Donatello, Leonardo, Michelangelo, és alárottyantottak az antikoknak”. Röviden összefoglalva ez a tematikai triász (falu, politika, művészet) adja a mű standup beütésének alapját.
Bödőcs Tibor megkínált minket. És annak ellenére, hogy a kevesebb olykor valóban több lett volna, írt egy mindenekelőtt humoros könyvet. Eközben viszont – szerencsére – felrajzolt egy olyan történetet is, amely a nevetés mellett olykor szeretettel, máskor bánattal tölti meg az olvasót.
Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak
Helikon kiadó, 2019, 200 oldal
Írta: Kószó Ádám
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése