SÚGÓ+ – Van célja a létezésnek?

Isten kilétéről és a transzcendens manifesztációiról szóló izgalmas fejtegetéseket is olvashatunk Philip K. Dick A halál útvesztője című regényében, amelyet az Agave Könyvek 2021-ben – nem sokkal a magyarul először megjelent A jövő orvosa után – adott ki újra. A világűrben játszódó, téren és időn átívelő cselekmény rádöbbent létünk csodájára, egyben kockázatára, miközben úgy érezzük, ebben az útvesztőben csak az téved el, aki nem cselekszik és átadja magát a „Megsemmisítőnek”.

Dick 1970-ben írt könyve számos izgalmas dialógust, több spirituálisan mellbevágó gondolatot és alaposan kidolgozott karaktereket kínál, ám legfőbb ereje abban rejlik, hogy óriási távolságot képes átfogni: úgy hozza közel a történetet az olvasóhoz, hogy közben elrepít egy másik bolygóra. Mélységével és a történet térbeliségével egyaránt univerzális távlatokat nyit meg. A sci-fi műfajhoz méltón, amellett, hogy elvisz a távoli jövőbe, szabadon áthágja a materiális világ korlátait is.

Tizennégy ember gyűlik össze a Delmak-O Telepen, amelyről egyikük sem tudja, hogy mire szolgál, ahogy azt sem, hogy milyen munkát kell majd ott végezniük. Foglalkozásukat tekintve rendkívül sokfélék: van köztük nyelvész (Betty), telepgondnok (Bert), teológus (Maggie), hőtechnikus (Ignatz), orvos (Milton), pszichológus (Wade), geológus-fényképész (Tony), informatikus-elektrotechnikus (Glen), titkárnő (Susie), szociológus (Roberta), természetkutató (Ben), tengerbiológus-házaspár (Seth és Mary) és közgazdász (Ned) is. Az összezártság miatt köztük kialakuló feszültség fokozódik, amikor a telep rádióállomása tönkremegy, így nem tudnak külső segítséget kérni. Lassan fedezik fel, hogy a sivár közeg nem is olyan kietlen, egy helyváltoztató épület felkutatása pedig további bonyodalmakat szül.

A telepen töltött üres, szürke napok semmittevésének bemutatásával Dick közvetetten egy céltalan földi életet is ábrázol. Ebből a helyzetből szinte törvényszerűen adódik, hogy mindenki elkezd filozofálni, értelmet keresni az (ott)létükben. Megnyugtató feloldozást kapunk az egyik szereplőtől, Maggie-től, aki állítja, hogy nem az számít, hogy végül mit érünk el, hanem az indíték, mely vezérel bennünket: „Isten ezt is méltányolja. Még egy olyan kísérletet is, amely semmire sem vezetett. Isten ismeri az indítékot, és az indíték a legfontosabb.” (91. oldal) A komorabb, pesszimistább Glen ezzel szemben nem kertel: „Paraziták vagyunk, semmi több, legelészünk a galaxisban. A világ nem vesz észre és emlékezni sem fog arra, mit csinálunk itt.” (91. oldal) A nyomtalan eltűnéstől, a megsemmisüléstől való félelem egyre csak fokozódik benne, ahogy a telepen a lét egyre bizonytalanabbá válik.

A társaságban zajló filozófiai, teológiai viták egyik fordulópontja, amikor a geológus-fényképész Tony újító gondolattal áll elő: „Isten fölött van még egy Isten. Olyan, aki mind a négyet magába foglalja.” Ezzel arra utal, hogy a transzcendens szereplők által ismert három manifesztációja – a kifejező nevekkel ellátott Létrehozó, Közbenjáró és Földönjáró – mellett létezik egy negyedik is. A többieket megdöbbenti, hogy Tony a Megsemmisítőt is az isteni kategóriába sorolja: „De hát ez lehetetlen Tony, az istenek jók, a Megsemmisítő gonosz!” (102. oldal)

Dick azzal teszi gördülékennyé a szöveget, hogy a filozofikus gondolatokat száraz monológok helyett párbeszédekbe darabolja, és meglepő eseményekkel szakítja meg. Amikor Tony kinyilatkoztatása után azt is közli, hogy ő egy próféta, mint Krisztus és Mózes volt, társai – ahogy az lenni szokott – kételkednek benne. A csinos fiatal Susie például egy jelet követel tőle, hogy bizonyítsa kapcsolatát az anyagfelettivel. Végül kapunk egy krisztusi csodatételt idéző jelenetet, amelyben a fiú kenyeret változtat kővé, majd transzállapotban így vall: „Isten hatalma volt bennem. Nem én tettem, általam cselekedett.” (105. oldal) A sejtelmes atmoszférába romantikus szál vegyül, amikor az isteni jel hatására Susie megcsókolja Tonyt, aki azonban a hosszú transz után már nagyon fáradt, ezért durván elküldi őt.

Az elutasítás hatására a lányban kétségek, félelmek és az igazságtalanság érzései kavarogtak. Dick csodálatos párhuzamba állítja az univerzum mozgásait, erőit a belsőnkben lezajló, olykor kozmikus méretűnek tűnő drámákkal: „Akkor az egész csak illúzió volt, ismerte fel. Hipnotizált és elhitette velem. Hirtelen mintha millió csillag robbant volna fénykorongokká; perzselő, hideg fény záporozott felé. Nem gondolt semmire, nem érzett semmit, csak látott. Látta az űrt, amint elnyeli, várja lent és fent és körös-körül, miközben átzuhan a sok millió mérföldön.” (106. oldal). Tonyn úrrá lesz a düh, és feldúlt harcba kezd a Megsemmisítővel, mert belátja, hogy milyen fontos volt számára a lány, akit talán végleg elveszített: „Tisztátalan vagyok – döbbent rá. – Elevenség, mozgás, fény: ez volt Susie. De a fénye nyugtalan, szaggatott fény volt. Perzselt, égetett. Például engem. Amit tettem, önvédelem volt.” (134. oldal).

A szerző előszavában megjegyezi, hogy a regény teológiájához nem vett alapul egyetlen ismert vallást sem. A megközelítése szubjektív, a valóságot közvetve, a szereplők elméjén keresztül ábrázolja. Azt azonban hozzáteszi, hogy a történetben említett egyes jóslatok megalkotásakor az ősi kínai könyvet, a Ji Kinget használta. A könyv egyik központi kifejezését pedig a Jézus által beszélt arámi nyelvből vette: „Az arámi tekel ufarszin jelentése: megmérettél és könnyűnek találtattál. Arámi volt a nyelv, amelyet Krisztus beszélt. Bárcsak lennének még hozzá hasonlók!” (5. oldal) A mű említi még Jungot, utalva a pszichológus archetípusokról szóló koncepciójára.

Lehetséges, hogy egy isten gonosz? Elképzelhető, hogy a negatív aspektusok is szükséges funkciói a transzcendensnek? A Tony által jellemzett szuperisten ilyennek bizonyul. Tony érveiben végül így kapjuk meg az összefüggést: „A Megsemmisítő az abszolút nem Isten. Viszont az abszolút nem Isten a létezés egyik kategóriája. Isten pedig a létezés valamennyi kategóriáját tartalmazza. Tehát Isten lehet abszolút nem Isten is, ami az emberi ész és logika felett áll, de ösztönösen érezzük, hogy így van.” (103. oldal)

A könyv számos fontos üzenete közül, ha egyet kellene kiemelni, akkor azt az örömhírt választanám, mely szerint jelenlegi korszakunkban a megváltás és az újjászületés mindenki számára adott, aki felveszi a kapcsolatot a Közbenjáróval: „Mostantól kezdve azt mondhatjuk Isten szerepe a történelemben különböző korszakokból ál. Egy: a tisztaság korszaka, mielőtt a Megsemmisítő életre kelt. Kettő: az Átok korszaka, amikor Isten hatalma a leggyengébb, a Megsemmisítőé pedig a legerősebb volt. Három: a Földi Isten születése, annak jeléül, hogy véget ért az Abszolút Átok és az Elidegenedés Istentől korszak. Négy: a jelenlegi korszak, melyben Isten járja a világot, megváltva a szenvedőket, megváltva minden életet a Közbenjáró alakjában. Öt: a következő és egyben végső korszak.” (158. oldal)

A megváltás módjáról is gyönyörű leírást kapunk: „Valami tiszta, fehér fényt kell keresnem, igazi anyaméhet, amelyben újjászülethetek… Számára eljött az Utolsó ítélet napja. Megítéltetett és az ítélet kedvező volt. Teljes, abszolút örömet érzett. És mint a lepke a virágok között, tovább lebegett, fel az igazi fény felé.” (160. oldal) Ezzel megértjük mi a regény elején említett tekel ufarszin elve.

A halál útvesztőjének címe bár drámai, de a könyv kicsit sem szomorú. Végkicsengése kimondottan pozitív és a jelenlegi világunkban lévő konfliktusokra is gyógyírt adhat. Utal arra, hogy ne utasítsuk el a környezetünkben lévő embereket, mert különleges dolgok bontakozhatnak ki a nem tervezett találkozásokból, az egymástól különböző képzettségűek és látásmódúak társaságából: „Titkos erők működnek és összeterelik azokat, akik együvé tartoznak. Ennek a vonzásnak engednünk kell, akkor nem követünk el hibát.” (140. oldal)

Philip K. Dick: A halál útvesztője
Agave Könyvek, 2021, 224 oldal

Írta: Tamásfalvi Hanna

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése