Súgópéldány

(Ádventi misztérium)

Amikor az őszi ködtől, az éji fagytól a legfiatalabb varjaknak is megférfiasodott a hangjuk, Szentgellérti kisasszony, amint ez idő tájt a táncosnőt nevezték: idejét látta ama Luca széke elkészítésének, amelyről majd jövendőbelijét meglátja.

*

Szentgellérti kisasszony falusi származású volt, bár erről nem szeretett beszélni a színháznál, amelynek színpadán mindenféle táncokat lejtett, amely táncok a balettmesternek eszébe jutottak. Az a verébhangos szárazmalom, amelynek nádfödele alatt Szentgellérti kisasszony valaha megpillantotta a napvilágot: bizonyára nem sejtette, hogy a falusi leányka egykor majd római bacchánsnőnek fog öltözni, ha a rendező szeszélye így kívánja.

A táncosnő kis termetű volt, a lába is hajlamos volt az o betűt utánozni, nagy orra volt, mint egy férfinak: ugyanezért nagyon szeretett ábrándozni mindenféle elérhetetlen dolgokról. Már tizenhárom esztendős kora óta álmodozott arról, hogy valakihez férjhez megy. Most huszonhárom esztendős volt, és az álom még mindig nem akart valóra válni. Értsük meg: nem kedvest, szeretőt, pártfogót vagy barátot keresett álmaiban a pesti táncosnő, hanem rendes férjembert, amilyenek faluhelyen szoktak lenni. Amilyen a szomszédban lakó Felnyik volt – igaz, hogy csak csizmadia, de kis földje is volt a mesterségéhez. Amilyen férj volt például a kántortanító, aki hátratett pipaszárral sétált végig a falun, ha érdemes temetés volt: sütővassal fodorintott egyet-kettőt a bajszán, sokszor részeg volt, és ilyenkor szeretete jeléül az énekeskönyvével verte a feleségét. Ilyen komoly, rendes férjembert áhítozott titokban Szentgellérti kisasszony, ami ritkaság a pesti táncosnők világában. Más híján talán még egy falusi sekrestyés-harangozóhoz is férjhez ment volna, hogy visszakerülhessen a gyermekkori falujába, de a harangozók nem járnak Pestre leánykérőbe.

*

Nem csoda tehát, hogy az ábrándozásra hajlamos táncosnő igen pontosan megtanulta az adventi napokat, amelyek a karácsonyt megelőzik.

Hajnalban kelt fel, amikor még olyan sötét volt, hogy nem lehetett megállapítani a fejpárnáról: vajon nincsen-e aranyból, mert olyan kedves álmokat susogott az éjszaka. A magos szárú cipőt nem is fűzte be mindig azzal a gondossággal, mint egyébkor. Volt még egy falusi kendője, amelyet Pesten a cselédek sem viselnek, ezzel bekötötte a fejét, és titkon elsietett a Szent Terézről nevezett templomba, mert magát őt is csak egyszerűen Terkának hívták.

A templomoknak az eredetéről, jelentőségéről, történetéről éppen azok tudnak a legkevesebbet, akik legsűrűbben látogatják. (A tudósok, akik a templomok történetét pontosan elmondhatnák, nem járnak templomba.) Szentgellérti kisasszony szívből megörült, amikor a téli hajnal félálomjában megpillantotta a Teréz-templom kapujában őrködő angyalokat. Bizony nem kérdezte ő ezeknek a földöntúli alakoknak a nevét, pedig mindnyájan tudjuk, hogy az angyaloknak is éppen úgy van nevük, mint az embereknek. Csendesen köszönt nekik, mint a nagy szakállú kapusoknak szokás a színházak épületében. És a kőangyalok nem kértek semmi igazolást, amikor a táncosnő hajnalban az adventi miséhez belépett.

Néhány gyertya égett csak a messzi oltáron, mint valamely mennybéli hivatalban, ahol bizonyára mindenkinek leírják a nevét, aki nem lustálkodott a hajnali miséhez felkelni. A szenteltvíztartóban olyan feketén csillant meg a víz, mint valamely mély kútban. A padsorokban céklaarcú, havas bajszú férfiak ülnek, mintha a városrész összes bakterei eljöttek volna melegedni a templomba a hosszú éjjeli virrasztás után. Szerencsétlen arculatú nők jöttek, mintha mindenfelől találkozót adtak volna itt egymásnak azok a nők, akik amúgy sem tudnak aludni a bánattól. De a táncosnő csak a maga bajával volt elfoglalva – egy félhomályos sarokba ment, ahol letérdepelvén a félálomban láthatatlan arculatú szentkép előtt: csendesen, titokban, mint ahogy a félénk madárka építi a fészkét: egy rozsdás bicskával faragni kezdett fadarabokat, amelyeket a selyemtáskájában hozott magával.

*

Titokzatos művelet volt ez a templom félhomályban maradt sarkában, amely sarokba még azok se mentek a sötétség miatt szívesen, akik álmukban vörösre sírt szemeiket rejtegették az emberek elől. Nem szívesen mentek új, messzi sarokba még azok a szegény nők sem, akik rongyos szoknyáik búsuló foltjai miatt napközben nem hagyhatják el házaikat, csak ilyenkor, a hajnali mise jótékony félhomályában. A cifrább nők pedig, akik éjszakai bálból, lelkiismerettől és csalódástól mardosva valahonnét előkerültek, hogy némi megnyugtatásra leljenek az adventi misében, ugyancsak nem fordultak a láthatatlan sarok felé, mert ha már itt vannak, még nagy fájdalmaik közepette is ügyelnek arra, hogy ruhájukat minél többen lássák. Szentgellérti kisasszony tehát észrevétlenül farigcsálhatott a templom sarkában.

A Luca-széket faragta, amelyet tudvalevőleg Luca napján kell elkezdeni és karácsony éjszakájára befejezni.

Felszedett az utcán mindenféle fadarabokat, amelyek lehetőleg olyan szekerekről hullanak le, amelyeknek messzi útjuk van. (Igen alkalmatosak voltak erre nézve azok a szekerek, amelyek Buda felé tartottak – Budán még sohasem volt a táncosnő.) Falusi származású bicskát használt a faragáshoz, aminthogy a szalonnát sem lehet jóízűen, csak falusi késsel vágni – így a Luca-széket is valamilyen hitvány bicskával kell faragni.

Közben suttogva, mint ahogy álmában szokott az ember, duruzsolva, mintha csak a szegény fejpárnájához szólna, így beszélt a fadarabhoz:

– Te leszel a lába, kedves. Vigyázz, nehogy úgy járjak veled, mint bérmalány koromban, amikor egy sánta, hegyes fülű gavallért láttam a székről, és onnan ijedtemben lepottyantam. Vigyázz, te jó kis fadarab, hogy helyeden maradjál, akárkit látok is majd belépni a templomajtón. Akár a tolvaj szélmolnárt, akár a veres bajuszú útmester urat. Légy hű, kis fadarab, nem égetlek el, ha jól viseled magad.

Ebből a fadarabkából lesz az első székláb. Puha szíve volt a fának, sokáig hagyta a táncosnőt kínlódni, gyorsan elkészült tehát. A második fadarab valamivel engedetlenebb volt, olyan szekérről esett le, amely Újpest felé haladt, ahol kevés a vallásos ember. A táncosnő ezt a kemény fadarabot is lágyítgatta:

– Nézzed, kedvesem – suttogta neki a templom félhomályos sarkában –, én csak egy szegény árva leány vagyok, akivel a világon senki sem törődik. Azt is mondják, hogy csúnya vagyok, mert nincsen senki, aki az ellenkezőjét állítaná. Tebenned bízom még, te jó kis fadarab, hogy akkorára, amikor székláb lesz belőled: én leszek a legszebb lány a templomban, hogy megakad rajtam a legmódosabb gazdának is a szeme. Nem mindig csak rongyos vándorlegényeket látok magam előtt, akik az erdőbe csalogatnak, hogy ott megfojtsanak.

Végre ez a fadarab is engedett, mert a fának is van szíve, ha azt kellően kitapogatják.

A harmadik fadarab amolyan fadarab volt, amelynek feltétlenül szerencsét kell hozni. Egy szegény ember szekeréről vette le Szentgellérti kisasszony, amikor a szegény ember a toronyórát nézte. A negyedik fadarab a színházból került ki – mielőtt láb lett volna a táncosnő Luca-székében, kulisszákat szegeztek vele egymás mellé.

Mikor karácsony éjszakája elkövetkezett: Szentgellérti kisasszony a házmesternétől kölcsönkérte a nagykendőt, és meglehetősen dobogó szívvel sietett a kőangyalok által őrzött templom kapui felé.

A kapu oszlopának dőlve, már messziről megpillantott egy köpenyes idegent, akinek széles karimájú kalapja arcába volt húzva, és akit eddig sohasem látott a templom környékén. Az idegennek nagy utazócsizmák voltak a lábán, mintha ebben a percben szállott volna le valamely nyeregből, amelyben országokon keresztül lovagolt.

– Engem keresel? – kérdezte lelket rázó hangon az idegen, amikor a nagykendő alól a táncosnő elővette a Luca-széket, hogy arra felálljon. – Állj fel csak a székre, majd akkor megismersz!

A táncosnő engedelmeskedett a rejtelmes parancsolatnak, lába alá tette a zsámolyt, és zergekönnyedséggel ráugrott. Ekkor azonban az egyik székláb megingott alatta, és a táncosnő csaknem hanyatt esett. Az idegen felemelte széles karimájú kalapját, és íme, a valóságos halál állott a táncosnő előtt.

Szerencsére, karácsony éjszakáján a Teréz-templom koldusai nem térnek aludni, ott maradnak az éjféli misére. Ugyanazért a koldusok előrohantak, amikor a halált a templom előtt megpillantották. Előgurult az az asszony, aki kerekes kocsijában, bőrzsákba van varrva. Lábra kapott az az ember, aki lábatlanul mindig a földön ül, és mankójával igyekszik elbuktatni a járókelőket, ha azok nem adnak neki ajándékot. És mások is, akik bénaságukban már nem tudnak máshol megkapaszkodni, mint a templom falában. Ezek az emberek mind esdekelve tárták ki karjukat a váratlanul megjelent Halál felé. A táncosnő tehát elmenekülhetett.

De csak a templom küszöbéig ért, mert ottan egy magas, karcsú, lőporos képű, cigányos szemű uraság állotta útját. Olyan frakkja volt, mint egy színésznek.

– Bizonyosan engem keresel! Állj fel a székedre! – rendelkezett az előkelő úr.

A táncosnő engedelmeskedve a parancsnak: most már igazán azt hitte, hogy nyomban összerogy. Felállván a Luca-székére: hirtelen látni kezdte az előkelő úr szőrös, patás lábát, valamint kecskeszarvait is, amelyek homlokából kigöndörödtek. A füle hegyes volt, mint a farkasé. A nyelve világított a szájában. Az Ördög volt.

Megint csak a mindenre ügyelő koldusok mentették meg a táncosnőt. Körülvették az ördögöt, és könyörögtek, hogy őket vigye el.

A táncosnő most már a babonás széket a templom előcsarnokában, a szenteltvíztartó mellett állította fel. Erőt vett szíve indulatján: bárkit, bármit lát, nem fog addig a székről lelépni, amíg az igazi vőlegényét meg nem pillantja vala. De kezével elfödte az arcát, és csak ujjai között merészelt kipislogatni.

És akkor mit látott?

Egy hosszú inges, szőke gyermek lépett be a templom küszöbén. Égkék szemét nyomban a táncosnőre sugároztatta, amikor megpillantotta. Két kis kövér tenyerét kitárta, és a táncosnő felé fordította:

– Mama! – mondta olyan hangon, hogy csengett tőle az egész templom. Még az emberek fejei is csilingelve hajoltak össze.

A táncosnő elfelejtette fogadalmát, leugrott a babonás székről, hogy a gyönyörű gyermeket ölébe kapja!… De csak a templom hideg, bűnbánó oszlopát ölelhette.

– Körülbelül ilyen volna a gyermekem, ha a világra jön – mondta végtelen fájdalommal, és más ajándék hiányában a Luca-széket a templom előtt várakozó koldusoknak adta.