Várda Napló: Gazemberek és zsenik

A kedd fáradalmait kipihenve, reménykedve vártam a második itt töltött napom produkcióit, ám előtte egy rögtönzött sétát követően belevetettem magam az írásba. Szinte észre sem vettem, hogy elrepült az idő, és már készülődnöm kell, hiszen kezdődik az első – rövidnek egyáltalán nem mondható – előadás.


Előző nap vacsora közben megtudtam, hogy Dejan Projkovszki rendező III. Richárdjában bizony alig akad színész, aki az utolsó jelenetében ne szabadulna meg a ruhájától, ez pedig mindig veszélyes terep. Ugyanis az elmúlt időszakban nem igazán láttam olyan előadást, ahol a meztelenség ne csapott volna át öncélú művészi önmegvalósításba, és ahol a játszók méltósággal tudták viselni ezt a helyzetet. Ebben az esetben azonban szerencsére helye volt a gesztusnak, mint ahogyan annak is, ahogyan az árulók keze a szó legszorosabb értelmében vérrel szennyeződött.


Már maga a színpadi tér adott egy különleges hangulatot az előadásnak, a szilárddá összeálló, majd elporladó homok, melybe sorba hullnak bele a fejek, önmagában megérne egy hosszabb elemzést. Gloster hercege, Richárd (Mészáros Árpád) hatalmas homokozója ez, akiről már az első pillanatban egyértelmű, hogy nem riad vissza a játszmáktól.

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” – mondja, és bár más rendezések előszeretettel játszanak ezzel a mondattal úgy, hogy a néző első hallásra ne vegye komolyan, ezúttal kétség sem férhet hozzá, hogy tényleg egy gazemberrel lesz dolgunk.

Richárd mesterien mozgatja a szálakat, és állítja a saját oldalára a király leghűségesebb embereit is. Talán csak a nők azok, akik ellenállnak, átkoznak, védenek mindent, amelybe a viszály közepette belekapaszkodhatnak. A ravasz terv, a komoly hatalmi játszmák pedig egy ideig működnek, ám ahogy egyre több ártatlan vére tapad a torzsszülött fattyú kezeihez, úgy száll vissza Richárdra saját aljassága.

A múlt gaztettei visszatérő árnyként kísértenek körülötte, miközben bizalma még azokban az emberekben is meginog, akik a végsőkig elkötelezettek az új király iránt. „Országomat egy lóért!” – hangzik fel a végső segélykiáltás, ám a férfi végül ráeszmél, hogy végzetét ő sem kerülheti el.

Az Újvidéki Színház közel háromórás előadásával azonban az én estém nem ért véget, ugyanis a Zsinagógába a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház közös produkciója, az Amadeus érkezett.

Peter Shaffer műve elemeli Mozart és Salieri sajátos kapcsolatát a valóság talajáról, és egy fiktív térbe és időbe helyezi át a két figurát, erőteljesen Salieri szemszögéből mutatva be a zeneszerző zsenit.

Balog József, miközben magára ölti Salieri alakját, egyfajta játékmesterként avatja be a nézőket az udvar világába, ám narrátori szerepében nem sokáig marad, ő is a játék része lesz. Gulyás Hermann Sándor, ha nem játszana rá Mozart őrületére, bozontos parókájában (amely olykor kitakarta a nézők elől a színész arcát), sajátos öltözetében akkor is megkerülhetetlen figurája lenne az eseményeknek.

Gyakorlatilag egy koncertszínházat látunk, de nem abban az értelemben, mint az előző napi Oxigén esetében. Torz visításként bomlanak ki a zeneszerző legismertebb műveinek dallammotívumai, a négy fős kar visszafogott lelkesedéssel élteti a királyt, akibe belesűrítették a francia arisztokrácia összes sztereotípiáját: az életképtelen, kappanhangú, homoszexuális bájgúnár képét, aki előtt kötelező hajbókolni.


A szürreális képet jól szolgálja Szvatek Péter letisztult, minimalista fehér tere, amely ellensúlyozza a jelmezek (tervező: Papp Janó) harsányságát.

Egyetlen szereplő nem illik csak a képbe: Constanze (Sebők Maja). Hogy a rendező, Tapasztó Ernő szándékosan formálta-e közönségesre, hogy ezzel is érzékeltesse a lány és az udvar közötti különbséget, az az előadásból nem derül ki, annyi azonban bizonyos, hogy a „pisi-kaki” viccek, amelyek a 2000-es évek népszerű talkshow-inak színvonalát idézik, ezúttal nem váltották be a hozzá fűzött reményeket. Sebők Maja azonban következetesen és hitelesen képviseli ezt a vonalat, végül pedig még azt is mondhatjuk, hogy Constanze és Mozart összeillő párt alkotnak.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése