Súgópéldány

Előző nap vacsora közben megtudtam, hogy Dejan Projkovszki rendező III. Richárdjában bizony alig akad színész, aki az utolsó jelenetében ne szabadulna meg a ruhájától, ez pedig mindig veszélyes terep. Ugyanis az elmúlt időszakban nem igazán láttam olyan előadást, ahol a meztelenség ne csapott volna át öncélú művészi önmegvalósításba, és ahol a játszók méltósággal tudták viselni ezt a helyzetet. Ebben az esetben azonban szerencsére helye volt a gesztusnak, mint ahogyan annak is, ahogyan az árulók keze a szó legszorosabb értelmében vérrel szennyeződött.

Már maga a színpadi tér adott egy különleges hangulatot az előadásnak, a szilárddá összeálló, majd elporladó homok, melybe sorba hullnak bele a fejek, önmagában megérne egy hosszabb elemzést. Gloster hercege, Richárd (Mészáros Árpád) hatalmas homokozója ez, akiről már az első pillanatban egyértelmű, hogy nem riad vissza a játszmáktól.

„Úgy döntöttem, hogy gazember leszek” – mondja, és bár más rendezések előszeretettel játszanak ezzel a mondattal úgy, hogy a néző első hallásra ne vegye komolyan, ezúttal kétség sem férhet hozzá, hogy tényleg egy gazemberrel lesz dolgunk.

Richárd mesterien mozgatja a szálakat, és állítja a saját oldalára a király leghűségesebb embereit is. Talán csak a nők azok, akik ellenállnak, átkoznak, védenek mindent, amelybe a viszály közepette belekapaszkodhatnak. A ravasz terv, a komoly hatalmi játszmák pedig egy ideig működnek, ám ahogy egyre több ártatlan vére tapad a torzsszülött fattyú kezeihez, úgy száll vissza Richárdra saját aljassága.

A múlt gaztettei visszatérő árnyként kísértenek körülötte, miközben bizalma még azokban az emberekben is meginog, akik a végsőkig elkötelezettek az új király iránt. „Országomat egy lóért!” – hangzik fel a végső segélykiáltás, ám a férfi végül ráeszmél, hogy végzetét ő sem kerülheti el.

Az Újvidéki Színház közel háromórás előadásával azonban az én estém nem ért véget, ugyanis a Zsinagógába a Szegedi Pinceszínház és az Aradi Kamaraszínház közös produkciója, az Amadeus érkezett.

Peter Shaffer műve elemeli Mozart és Salieri sajátos kapcsolatát a valóság talajáról, és egy fiktív térbe és időbe helyezi át a két figurát, erőteljesen Salieri szemszögéből mutatva be a zeneszerző zsenit.

Balog József, miközben magára ölti Salieri alakját, egyfajta játékmesterként avatja be a nézőket az udvar világába, ám narrátori szerepében nem sokáig marad, ő is a játék része lesz. Gulyás Hermann Sándor, ha nem játszana rá Mozart őrületére, bozontos parókájában (amely olykor kitakarta a nézők elől a színész arcát), sajátos öltözetében akkor is megkerülhetetlen figurája lenne az eseményeknek.

Gyakorlatilag egy koncertszínházat látunk, de nem abban az értelemben, mint az előző napi Oxigén esetében. Torz visításként bomlanak ki a zeneszerző legismertebb műveinek dallammotívumai, a négy fős kar visszafogott lelkesedéssel élteti a királyt, akibe belesűrítették a francia arisztokrácia összes sztereotípiáját: az életképtelen, kappanhangú, homoszexuális bájgúnár képét, aki előtt kötelező hajbókolni.

A szürreális képet jól szolgálja Szvatek Péter letisztult, minimalista fehér tere, amely ellensúlyozza a jelmezek (tervező: Papp Janó) harsányságát.

Egyetlen szereplő nem illik csak a képbe: Constanze (Sebők Maja). Hogy a rendező, Tapasztó Ernő szándékosan formálta-e közönségesre, hogy ezzel is érzékeltesse a lány és az udvar közötti különbséget, az az előadásból nem derül ki, annyi azonban bizonyos, hogy a „pisi-kaki” viccek, amelyek a 2000-es évek népszerű talkshow-inak színvonalát idézik, ezúttal nem váltották be a hozzá fűzött reményeket. Sebők Maja azonban következetesen és hitelesen képviseli ezt a vonalat, végül pedig még azt is mondhatjuk, hogy Constanze és Mozart összeillő párt alkotnak.