Fedőneve: Bihari

Ugyan, egy írónak ez igazán nem jelenthet problémát. Na de Sándor, csak írja le, hogy mit mondtak, kik, hol és mikor…

A dráma a vidám fiúkkal kezdődik, csókok, poszterek, sakkjátszmák. A nézősereg nevetve felmorajlik, repkednek a poénok, nem is dráma ez, félreírták a prospektuson. Aztán Sándort behívják, mert történt valami kis lopás a gyárban, jó lenne, ha tanúskodna. 

Majd félholtra verik a szomszéd szobában. 



Írja alá, és semmi nem derül ki… Nem kell az anyjának tudni, hogy buzeránst nevelt. Mellesleg ez, nos hát, ilyen kis magánügy. Minket nem igazán érdekel. Minket inkább a Barátai érdekelnek. 

Mert járnak hozzá barátok. Ellenzéki csőcselék, a demokraták, s hiába nem kérdez ő tőlük semmit, nem akar hallani semmit (mert amiről nem tud, azt nem is jelentheti), mégis beavatják a tervekbe. Mégsem írták félre a szórólapon, ez dráma. Még mindig vicces, a néző szeretne nevetni, de csak nyikkanásra futja, a félig kieresztett kacaj nyüszítéssé halkul.

Fáj végignézni, ahogy ez az ember tönkremegy. Mert ebbe belerokkan. Nem is az a legrosszabb, amikor kiderül minden, amikor arról üvölt a sajtó, hogy jobb volna, ha ez az undorító ember soha egyetlen szót sem írt volna le. A nemzet árulója, sütik a bélyeget a homlokára. Nem lehet menekülni, mert ez a rendszer mindenkit be tud darálni, mindenkinek van gyenge pontja, olyan, amibe ha belenyúlnak, állatként görnyed össze a padlón. 

„A bűnös az a politikai rendszer volt, amely felmosórongyot csinált egy emberből. (...) Az áldozat Te vagy, Sanyi” – Kenedi. (részlet az ÉS-ben megjelent nyilvános levelezésből)

Huszonhét év telt el a rendszerváltás óta, s már csak a „homoszovjetikuszokban” él a szocializmus, az emberekben, akik benne rekedtek a rendszerben. De azért itt van még a levegőben, ki nem nyitott akták, csendes emberek, akik őrzik életroppantó titkaikat. 

Tar Sándorról 1999-ben derült ki, hogy III/III-as ügynökként tevékenykedett, fedőneve Hajdú – a darabban Bihari. Az értelmiségi kör kivetette magából, alkoholba fojtotta magát, se munka, se regény, se jövő. 


„Tudod, ebben az én rémtörténetemben a tehetetlenségen és a félelmen túl ez volt számomra mindvégig a legrettenetesebb: hogy sosem tudtam, tudhattam azt, mennyit érek igazán. Mi az, amit magamnak, mi, amit a BM-nek, és mi, amit az ellenzéknek köszönhetek. Egyetlen pillanatig nem lehettem biztos benne, hogy tényleg nekem szólnak-e a sikerek, hogy valóban jól írok-e, vagy pusztán ebben is a cég nyom, támogat.”*

A dráma végén pokrócba bugyolált haldokló, izzad és reszket, sír és öklendezik. Minden nevetés kiszorul a nézőből, csend majd taps. És az emberek úgy lépnek ki a Sufniból, hogy nem bírnak szólni. 


Ménes Attila drámáját Máté Gábor rendezésében tekinthetik meg a Katona József Színház Sufnijában. Mesterien használják ki a szűkös helyet, pár fadobozzal, egyetlen pici szobában játszanak, ami az egyik percben egy német diákszálló, a másikban Sándor otthona, harmadikban a rendőrség. 

Kovács Lehel, Takátsy Péter és Pelsőczy Réka minden mellékszerepet magukra vállalnak, a nézők előtt öltöznek át, s nem csak a ruháikat váltogatják, hanem a személyiségüket is. Kovács Lehel hol Sándor lakótársa, vidám gyerek, lehet néha büdöske kicsit, bár nem tudja megkülönböztetni a Beatlest a Rolling Stones-tól. Aztán katonai egyenruhában aláíratja a földön fetrengővel az ügynöki papírokat. Maszkot le, maszkot fel. 

Mészáros Béla maga lesz Sándor. A vastaps alatt nem mosolyog. Ott, a Sufniban, ő Bihari.

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Vass Antónia

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése