Súgópéldány

„az olyan emberek, mint te, gonoszul bántak vele, és arra kényszerítették, hogy megváltozzék” – vágja Stella a férje fejéhez Tennessee Williams drámájában. Annak ellenére, hogy A vágy villamosa kis New Orleans-i lakásába kettővel több klisé zsúfolódik, mint kellene, Blanche Dubois alakja mégis emberien tragikus, a kiszolgáltatott női sorsot csomagolja rózsaszín tüllbe és likőrszagba.

Az Entertainment Weekly szerint Blanche egyenesen a női főszerepek Hamletja, és bár ez némileg túlzás, azért van alapja az állításnak. A kallódó, jobb sorsot érdemlő tanárnő története 1947 óta folyamatosan hangosan és kertelés nélkül mutat rá társadalmi és egyéni problémákra. Így A vágy villamosának zsúfoltsága végül is termékeny talaj, újabb és újabb értelmezési lehetőséggel. Nem véletlen, hogy a mai napig játsszák, rendezik. 

A dráma elolvasása után először egy londoni színházi felvétel került hozzám: a Young Vic Theater Benedict Andrew rendezésével és Gillian Anderson főszereplésével állította színpadra az A Streetcar Named Desire-t. Természetesen videofelvételről teljesen más élmény egy színházi előadás, hiszen pont a lényeg, a fizikai kontaktus veszik el, de a Streetcar így is lenyűgözött. A Young Vic híres kreatív és formabontó színpadi megoldásairól, nem volt ez másképp most sem. A folyamatosan 360 fokban forgó színpadon a fal nélküli lakás minimalista stílusa lehetővé teszi, hogy a színészek maximálisan kihasználják a teret. Minden egyes ikeás bútordarabnak megvan a szerepe, a szinte csupán jelzésszerű díszlet és a benne otthonosan mozgó színészek életre keltik a nem éppen fényűző külvárosi kis lakás hangulatát. A felső szomszéd lakása a nézők feje felett helyezkedik el, a galérián, Blanche pedig a nézők sorai között sétál a színtérre. A tér így kibővül: a nézők sorai is a darab helyszínévé válnak, a közönség szerephez jut. Ők New Orleans és a világ emberei, akik passzív megfigyelői az egy estére középpontba kerülő családi és személyes drámának.

Minőségi játékot láthatunk, a főszereplő trió pedig egyenesen brillírozik. Ha akár csak az olyan apró részleteket nézzük, mint hogy magukra erőltetik a testidegen louisiana-i akcentust, vagy, hogy szerepük jellemének megfelelő testtartást vesznek fel, minden azt sugallja, hogy a színészek tökéletes harmóniában vannak a karakterükkel, ismerik kívül-belül.

Gillian Anderson-t főleg sorozatokból ismerjük, jelentős TV-s karrier áll mögötte (X-akták, Hajsza, Hannibal), ám eredetileg színpadi színészi végzettsége van. Szerepelt ugyan az elmúlt évtizedekben színpadon, de ritkábban, és kevésbé zajos sikerekkel. Blanche Dubois szerepét hívhatjuk a nagy hazatérésnek: Anderson lubickol a szerepben. Úgy adaptálja magába a zűrös angoltanárnő karakterét, hogy egyszerre lesz ő Blanche és Blanche ő. Majdnem ugyanannyit ad saját személyiségéből Dubois alakjához, mint az őhozzá. Játékán érződik a szereppel azonnal megtalált közös hang és az ezt követő kemény munka. Gillian odaadását mutatja az is, hogy saját rendezéssel rövid előzményfilmet forgatott Az indulás címmel Blanche történetéhez.

Ben Foster üvöltözik, ledobja a pólóját, izmait feszegetve csapkod – tökéletesen hozza a fiatal, állatias erőtől duzzadó nagybetűs Férfit. Az ő párja Stella, az eredetileg gazdag és előkelő családból származó lány, Blanche húga. Vanessa Kirby tágra nyílt szemekkel és harsány nevetgéléssel húzkodja lejjebb miniruháját, miközben a darab legtöbb tételmondatát ő mondja ki.

 A színészek között „jól működik a kémia”, ahogyan mondani szokás: kapcsolatrendszerük, amit tudat alatt érzékel az ember, jó alapot ad a szereplők egymáshoz való viszonyának megjelenítéséhez.

A Young Vic előadása meghívást kapott az New York-i St. Ann’s Warehouse színpadára, jelenleg Brooklynban játsszák.

Érdekes volt számomra, hogy az eredeti angol szöveg mennyire máshogy tud működni, mint az olvasott Czímer József fordítás. Kíváncsi voltam, hogy a magyar verzió hogyan valósul meg a színpadon. Napjainkban a Pesti Színházban adják A vágy villamosát Tordy Géza rendezésében.

A Pesti a klasszikusabb vonalat képviseli, a színpadkép is ezt mutatja: korhűbb, lakásszerűbb. A fürdőszobában történteket, ellentétben a londoni előadással, nem látjuk, mivel azt egy, a szobába befurakodó villamos belsejébe helyezték. Nyilvánvalóan ez utalás a címre, és a darabban metaforaként is használt villamosra, ami nem csak névlegesen a vágy. Ám szerintem a színpadképen kicsit indokolatlanul hatott, nem volt több értelme a jelenlétének egy egyszeri „geg”-nél, nem volt az előadás része. Pedig ki lehetett volna használni, de sajnos ez nem történt meg.

Őszintén szólva az is látszott, hogy a színészek nem igazán érzik magukénak a szerepet. Eszenyi játéka hibátlan, de mégsem lesz Blanche, nem teremti meg a nézőben azt a szimpátiát, aminek meg kellene lennie a karakterrel. Stanley-t László Zsolt alakítja, akinek nem is a korával lenne baj – bár Stanley fiatalabb, mint ötven -, de a László Zsoltból áradó arrogancia és félelemkeltés inkább hűvös, nyugodt, mint egy tekintélyt parancsoló hatalom (a párszor felcsattanó hangja ellenére is). Nem pedig mint egy agresszióját fékezni képtelen, primitív fiatalember, amilyen Stanley alakja. Ez némileg ellentmond a karakter cselekedeteinek is. Nagy Enikő kicsit mintha félne a szerepétől, bizonytalan lenne, ez viszont jól működik Stellaként, aki egyszerre illeszkedik be a New Orleans-i utcanép közé, és egyszerre lóg ki onnan, folyamatos dilemmának kitéve ezzel.

Összességében a Pesti előadása élvezhető, a zene, a jelmezek és a színészi játék megteremt egy hangulatot, de sajnos nem merül a kellemesnél mélyebbre, hiába, hogy egy nagyon sokrétű és kiaknázható szöveg az alapja. Az előadás számomra egy jelenetben csillant meg: amikor Mitch Blanche szemére veti, hogy még nem látta éles fényben az igazi arcát, és a lámpa alá tartja. Pindroch Csaba az asztal tetejére vág egy széket, arra ülteti Eszenyit, így helyezve őt reflektorfénybe. Ez egy nagyon erős kép volt, A vágy villamosának szövegéhez méltóan működött.

Írta: Hirmann Blanka

Fotók: britannica.com, thguardian.com, vigszinhaz.hu