„A test, ahogy apám mondta, egy farönk, és a lélek az a tűz, amely ebből a farönkből fellobban.”
Ez a történet is úgy kezdődik, ahogy annyi más mese is: szerelemmel. Oskar Kokoschka, a festő annyira bele volt bolondulva Alma Mahlerbe, hogy miután elveszítette őt, egy babakészítővel megalkotta a nő tökéletes mását. Az élethű bábú bőre ott ráncolódott, ahol az igazi Almáé, s a legkiválóbb mása lett, amilyen egy baba lehet egy élő személynek. Kokoschka boldogan masírozott a városban a bábuval, operába járt vele, nem rejtette el, hogy megalkotta magának a fából és porcelánból gyúrt boldogságot.
Afonso Cruz regényének nyomán indult el Gergye Krisztián és Gloria Benedikt, hogy a tánc nyelvére fordítsa át ezt a történetet. Hatalmas színpad, három táncos és a bábuk. Kísérteties, ahogy a táncosok (Gergye Krisztián, Gloria Benedikt és Barabás Anita) belebújtatták lábfejük a bábuk lábfejébe, s úgy mozgatták ezeket a messziről is látványosan „nem élő” figurákat, mintha valóban emberek volnának.
A történet – ha egyáltalán az adaptációnak volt története – nehezen követhető, szinte felgöngyölíthetetlen. Eltértek az eredeti regény fonalától és új epizódokat építettek. Három fő karakter mozdul meg a színpadon: Gustav Mahler, a zseniális zeneszerző; Oskar Kokoschka, a festő és maga Alma Mahler, a boszorkányos femme fatale, a Nő kalap alól előbújó fehér arca.
Fontos építőelem a zene, a táncosok és a bábuk vele lélegeznek, van itt Wagner, maga Gustav Mahler, Sztravinszkij… A bábukat Hoffer Károly tervezte, de a látvány, a rendezés és az egyik főszerep mind Gergye Krisztián érdeme. De nem egyedül az ő szerzői műve a táncra fordított Kokoschka-érzés. Gloria Benedikt és Gergye Krisztián nem először dolgoznak együtt, 2013-ban már színpadra vittek egy koprodukciót „egoegoego” címmel a Szépművészeti Múzeum Egon Schiele kiállítás keretein belül.
Az előadás lenyűgöző, de mindeközben érthetetlen. Fekete háttér, fekete ruhák, valóban gyönyörű koreográfiák, s habár szöveges vetítéssel próbálják fenntartani a történet laza fonalát, a néző könnyedén elejti ezt a fonalat, s félő, hogy aztán nem is leli meg a sötétben.
„Vogel úr, ha nincs megelégedve a dolgok állásával, akkor csak egy egyszerű dolgot tehet: összezárja a lábait, erősen összpontosít, majd ugrik egyet. Amikor újra földet ér, és megérzi a talaj valóságát, amikor véget ér az égi pillanat, amit ugrásnak nevezünk, tehát amikor megérinti a földet a lábával, akkor úgymond kisebbfajta rezgést okoz, amellyel megváltoztatja a világegyetem irányát. Ha épp egy bizonyos irányba halad, olyan irányba, amelyben egyáltalán nem leli örömét, akkor elég, ha ugrik egyet, hogy változtasson ezen az irányon. De mivel a rezgés csak nagyon kicsi, nem lehet azonnal érezni a hatását, ám ha közben belenézhetne a jövőbe, akkor látná, mennyire más az a jövő, amelyben nem ugrott föl. Az élet ezekből a kis ugrásokból áll.”
A Kokoschka babája is egy ugrás, nem lehet azonnal érezni a hatását. De van neki. Legközelebb következő évadban a Nemzeti Táncszínház színpadán győződhetnek meg erről a nézők.
Írta: Veréb Árnika
Fotók: Dömölky Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése