Aranyláz az Urániában

Ruhatár. Elegáns hölgyek és jólfésült urak. Nehéz bársony függöny. A hangoló zenekartól korgó zenekari árok. Van egy olyan elképzelésem, miszerint nem csak azért jár az ember színházba, hogy megnézzen egy darabot. Sok apró – gyakran észrevehetetlen – részlet éri el azt a hatást, amiért a színházkedvelő tulajdonképpen kedveli a színházat. Éppen ezért sosem tudta befogadni a gyomrom a színházi közvetítések létjogosultságát. Nem értettem, hogy hogy gondolhatja bárki is azt, hogy elégséges élményt nyújthat egy moziteremben vászonra vetített mozgókép. Így érthető módon elég erős ellenérzésekkel készültem a október 23-ai Bolsoj-közvetítésre az Uránia Filmszínházba.


Nos, ez nem tartott sokáig. Nagyjából a helyem elfoglalásáig jutottam, mire már az utolsó csepp szkepszisem is kicsurgott fenntartásaim butykosából. Az Urániában minden megvan a kellő színházi légkörhöz. Olyannyira, hogy hosszú percekbe telt, hogy megértsem: a terembe érkezőket fogadó élőkép nem az Uránia előterét mutatja, hanem a Bolsoj Színházat.

Ha a vendég szeme betelt a díszterem szépségével, tekintete átkúszhatott végre a vászonra. Az egyébként nagyon okosan összeállított közvetítés mínusz egyedik felvonásaként egy-egy rövid interjút hallgathattunk meg a balett főszereplőivel. Később pedig – már a szünetben – a jelmezkészítés kulisszáiba engedett néhány perc bepillantást azok számára, akik nem igényeltek egy kis friss levegőt vagy sétát.

Magáról az előadásról nehéz volna nem ódákat zengeni.

Dimitrij Sosztakovics zenéjére Juri Grigorovics koreográfiájában lehelet finoman olvadt össze az 1920-as évek táncdivatja a klasszikus balett örök érvényű mozdulataival. Bár egy Bolsoj-kaliberű társulatnál már nehéz egyértelműen különbséget tenni táncos és táncos között, számomra Ekaterina Krysanova (Lyuska) mégis kitűnt társai közül. Nem is feltétlenül a technikája volt az, ami magára vonzotta a figyelmemet, sokkal inkább a játéka, az ahogy – világklasszis balerinától elvárható módon – kizárólag mozdulataival és mimikájával képes volt megtestesíteni mindent, ami a ’20-as évek nője.

A balett története lecsupaszítva nem sokban különbözik a megszokott szerelmi háromszögeknél, de Az Aranykor nem is ebben mutat újat. A darab frissessége a karakterekben rejlik. Itt ugyanis nem találkozunk elvarázsolt hattyúkkal, hercegekkel és hercegnőkkel vagy háromfejű egérkirállyal. Ez a darab a való életben, valószerű szereplőkön, az 1920-as évek Szovjetunójában mutatja be a már jól ismert érzelmi vívódásokat.

Az este során csupán egyetlen apró, ugyanakkor annál kiábrándítóbb malőr zavarta a műsort. A balett elején még reménykedtem, hogy ez csak kezdeti fennakadás, azonban, ha próbálkoztak is vele, nem sikerült megszüntetni a vetítésekben hol ritkábban, hol gyakrabban fel-felbukkanó közvetítési nehézségekből adódó képhibákat, melyek kizökkentették és folyamatosan emlékeztették az érdeklődőt, hogy csupán egy levonatot lát abból, ami sok száz kilométerre, odaát Moszkvában élőben zajlik.

Mindennek ellenére jó szájízzel távozhattam az előadást követően, és ha újra ilyesmire adnám a fejemet, már tudom, az Urániához bizalommal fordulhatok.

Írta: Regele Tünde
Fotók: www.bolshoimoscow.com

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts