Súgópéldány

A Vágyvillamos dübörög. Akárcsak Stanley Kowalski (Pál András) keresztül a színpadon. Ajtón, ablakon át, nem ismerve határokat, mert a Radnóti Vágyvillamosa az a darab, ahol nincs kint és bent, nem létezik enyém, tied.  

Blanche DuBois (Kováts Adél) testvéréhez, Stellához (Petrik Andrea) érkezik látogatóba, mert Belle Reve, azaz a Szép Álom, gyermekkoruk helyszíne, elveszett. Nem tudni, hogy meddig marad, hogy egyáltalán miért jött, és mi a szándéka. A birtokkal együtt, mintha az ártatlanság kora is odalett volna. Az egyik nővér megöregedett, és úgy néz ki, hogy végérvényesen egyedül marad, a másik pedig olyan kapcsolatban él, ahol bántalmazzák, ő mégis ezt érzi igaz szerelemnek. 

Blanche lételeme a tagadás. Tagadja, hogy iszik, hogy kirúgták, azt próbálja meg elhitetni magával, és másokkal, hogy minden rendben van, csak pihennie kell. Az első pillanattól kezdve mentegetőzve, ugyanakkor megadóan tartja fel a kezét az üveglap másik oldalán. Mi nézők, így ismerjük őt meg. Testvére pedig kapaszkodik. Nővérébe, férjébe, egy álomba, hogy minden jó, és boldogan élnek. 

Persze csak látszat az egész. 

Mint ahogy Blanche külön szobája is, ami szinte csak egy lyuk, melynek tetejét magára zárhatja. Szintén csak átverés a ruhák és az ékszerek, melyek ezer éves darabok és olcsó bizsuk. Ezeknek a ruhadaraboknak az értéktelenségét jól mutatja az egyik legkomikusabb jelenet, amikor Stanley kipakolja sógorasszonya bőröndjét, és „rókacafatokat” húz elő, melyek valójában rókafarokra emlékeztető kulcstartók. Ez lenne a rókabunda. 

Minden összemosódik az Ambrus Mária által megálmodott díszletben, ami leginkább egy bérház tetejére hasonlít, akár itt Pesten, pedig a történet New Orleans-ban játszódik. Mária az eredeti szöveg újrafordításában is tevékenyen részt vállalt, a rendezővel, Zsótér Sándorral együtt. A közös munka eredményeként a szöveget teletűzdelték magyar utalásokkal. Az elysiumi mezők mellett rögtön ott van a Nagymező, a pénzbeszedő a Nők Lapjának gyűjt, még maga Blanche is magyar tanárként tevékenykedett az iskolában, ahonnan kirúgták.  

Lassan kezdünk gyanakodni, hogy az események valójában csak Blanche fejében történnek meg. Mint ahogy csak ott szól az általunk is hallható polka zene, amely saját elmondása szerint abban a pillanatban ragadt be a fejébe, amikor meglátta férjét egy másik férfi karjaiban. A kegyetlen, brutális igazság elől újra csak menekül: „Nekem nem kell a realitás, nekem az illúzió kell”. 

Az illúzió utáni vágy vezette testvéréhez is, egy olyan helyre, ahol vágyakozni veszélyes, ahol a vágy csak égetni és pusztítani tud. 

Az utolsó jelenetben Blanche kék parókát visel, és megszületik unokaöccse is. A gyermek eljövetele szimbolizálhatná a megváltást, de ennek a lehetőségét eldobja magától, és még mindig hárít: „mindig is mások jóindulatától függtem.” A beragadt élethelyzetek akkor minden visszatér  a megszokott kerékvágásba, a végeredményt sikerült nullára kihozni.

Az első felvonás végére azonban még a remek alakítások ellenére sem tudtam kellő beleérzéssel figyelni tovább a szereplők drámáját, kellett egy kis szünet, hogy fellélegezve, újra úgy érezzem, valóban izgulok a sorsuk alakulása miatt. Azonban hiányos öltözékük számomra továbbra is indokolatlan maradt, nem kaptam a miértre elfogadható magyarázatot. A végéhez közeledve pedig, amikor Mitch (Schneider Zoltán) kigombolta a nadrágját, hogy megerőszakolja Blanche-ot, úgy éreztem, hogy valami olyasmit látok, amit nem lenne szabad.  

Mintha rajtam is erőszakot követtek volna el, úgy, ahogy Stanley valójában meg is tette Blanche-al. Ez pedig nem volt jó érzés. Sőt mondhatom, hogy kifejezetten kellemetlen érzés volt.

Írta: Köles Hajnalka

Fotók: Koncz Zsuzsa