Súgópéldány

Létezik körülöttünk egy elfelejtett világ. Megfigyelnek minket szinte minden utcasarkon. Sokunknak otthon sem lehet nyugalma, mert velünk élnek ők, a háttérbe olvadva. Nem egy titkos, veszélyes kémhálózatról van szó. Hanem olyan lényekről, akik évezredekkel megelőzték az emberiség kifejlődését. Bár csendben vannak, a növények sokkal intelligensebbek, mint ahogy azt elsőre gondolnánk. Enyedi Ildikó filmjében szereplőkké emelkednek, ami a tudományos kutatások alapján az őket valóban megillető hely.

A cselekmény három idősíkot fog át, és mindegyiket egy idős ginkgo biloba fa köti össze. Így valójában ő válik a főszereplővé, hiszen a körülötte lévő „emberi díszlet”, a különböző történelmi korszakok folyamatosan változnak. A film igazán finom gesztusokkal lépked az időben, így a három történetszál könnyedén simul egymásba: van, hogy egy fókuszváltással válik a fekete-fehér világ színessé, van, hogy a kamera képén megjelenő szemcsék jelzik, hogy egy másik korba kerültünk. Nincs hirtelen ugrás, nem zökken ki a néző attól, hogy három ennyire más történelmi környezetbe csöppen.

Utóbbiak elhatárolását operatőri eszközök is jelzik. A jelenben tökéletesen komponált és bevilágított terekben vagyunk, gyakoriak a totálképek, és a főszereplő arcáról nem sok érzelem olvasható le. Mindez megteremti a modern világunkra olyan nagyon jellemző ridegséget, az elszigetelődés, a magány érzetét. Ez a szál 2020 körül játszódik, ami a COVID-járvány idejére esik. A főszereplő egy neves hongkongi agykutató (Tony Leung Chiu-wai), aki a lezárások miatt egy németországi kampuszon reked, és tudományos kísérletekbe kezd a fával. Ez a hirtelen jött „csapás” fordul végül csodába, és a krízishelyzetben a természetben való elmélyülés által kapcsolódhat össze növény és ember.

Majd elsőként a XX. század elejére lépünk vissza az időben. Ez a szál az egyetem egyik első női hallgatójáról szól, aki a fotográfián keresztül fedezi fel a növényekben rejlő csodákat. A filmnek ez a rétege nagy hangsúlyt fektet Enyedi visszatérő témájára, a feminizmusra. Ahogy más filmjeiben is, például Az én XX. századom-ban, itt sem dühös kiáltványként kell érteni a feminizmust, hanem sokkal inkább egy ironikus, játékos és kozmikus vizsgálatát látjuk a női szerepeknek. Fontos megemlíteni Luna Wedler kiemelkedő színészi játékát, aki Marcello Mastroianni-díjat kapott a szerepéért a 2025-ös Velencei Filmfesztiválon.

A harmadik történetszál a hidegháborús időszak, a diákmozgalmak kora. Itt egy fiatal lány és egy fiú történetét követhetjük nyomon, akik a kor politikai és társadalmi változásai közepette a legnagyobb figyelmet egy muskátlira fordítják. Nem hiába, hiszen különleges felfedezésekre tesznek szert a növény környezetre adott reakcióival kapcsolatban. Nagyon izgalmas színeket használnak ennek a világnak az ábrázolására. Nyilván a korszak hiteles demonstrálása miatt is, de nézőként kellemes elmerülni a melegebb árnyalatokban. A lila visszatérő motívum, ugyanis ez a muskátli színe, és a lány is több alkalommal visel magán lilát. A jelenben zajló történetszál tónusai ehhez képset gyakran sokkal hidegebbek és keményebbek, de nem annyira drasztikusan mások, hogy zavaró lenne.

Ez a film cselekményrétege, amely önmagában véve is nagyon izgalmas. De a Csendes barát ennél sokkal több. A film valójában egy igazi mestermű, amely képes az ember figyelmét kiterjeszteni a növények világára és azokra az apró csodákra, amelyek között élünk, de a rohanó, zajos hétköznapok könnyen elterelik róluk a figyelmünket. A legmeghatározóbb atmoszférateremtő ereje a zenének van, amely gyakran lassan mozgó, vagy kitartott képek alatt csendül fel. Miközben a kamera a fákat pásztázza, vagy a növényeket figyeli, a zene azt sugallja, hogy ne csak az ágakat vagy a leveleket nézzük, hanem érezzük át azt a belső világot, azt a szépséget amiben ők léteznek. Mintha a zene is a növényi tudat állapotába helyezne minket.

Rendkívül aprólékos módon szemlélhetjük őket, gyakoriak a makro objektívvel felvett részek, vagy a röntgenképszerű ábrázolás. A film végi katarzist azonban egy totálkép hozza el, amikor a fát egy különleges állapotában szemlélhetjük. Ami sokkal többet mond annál, ami: valójában magáról a születésről szól, az élet folyamatos továbbadásáról. Mindeközben szintén egy kellemes, könnyed zene az aláfestés, Johann Wolfgang Goethe: Vándor éji dalának egy feldolgozása.

Tulajdonképpen az egész film lényegét összefoglalja ez a néhány sor: „Immár minden bércet/Csend ül,/ Halk lomb, alig érzed,/ lendül:/ Sóhajt az éj./ Már búvik a berki madárka,/ Te is nemsokára/ nyugszol, ne félj...” (Tóth Árpád fordítása) Enyedi mintha azt üzenné ezzel a nézőnek, hogy bár a történelemben a kihívások és a problémák állandóak, ahogy ezt a COVID-járvány is bizonyította, de vannak a környezetünkben „csendes barátok”, akik alá leülhet minden „vándor”. 

Hogy ne csak rettegésben éljen, hanem azt is észrevegye, hogy a fák talán antennák. Nemcsak a történelmi korszakokat kötik össze, hanem az eget is a földdel. Ez a növényi nézőpont ad egy elcsendesedett élményt a nézőnek: nagy szenzációk, tömérdek díszlet vagy bonyolult dramaturgia helyett azt az ürességet, amelyben megszólalhat egy fa.