Súgópéldány

Berek Kati, a Nemzet Színésze, kétszeres Jászai Mari díjas színművésznő, érdemes és kiváló művész és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. 

1930. október 7-én született Makón. Anyja, Rauch Karolina három napig tartó rángógörcs után került kórházba a szülést megelőzően. Nem sok esélyt adtak az életben maradásának, születendő gyermekéről pedig végképp lemondtak. A szülés után több napos kómába esett, de túlélte ő is és, csodával határos módon, a gyermek is, akit a szülésnél segítő Kató nővér után Katalinnak neveztek. Apja, Berek József és anyja első férje, Berek Lajos testvérek voltak. A rokonok boronálták össze őket, miután Lajos is és József felesége is meghalt. 1932-ig szolgálati lakásban éltek, de amikor az apa elvesztette állását, nem járt tovább a lakhatás, így vándorolni kényszerült a család. Először Tótkomlósra és a környékbeli kisebb falvakba mentek, majd később Szegedre. Berek Kati Móravárosban járt óvodába, ami meghatározó volt az életében, mert ott fedezték fel mint színésznőt. 

„Szavaltam, noha borzasztóan csúnya, vékony gyerek voltam. A többiek jelmezt csináltak maguknak, én meg, a szegény kislány voltam a főszereplő. Megállás nélkül játszottam, és nagyon élveztem. A szereplés számomra teljesen természetes volt. Már ott nagy tehetségnek tartottak.”

Négy és féléves korában apja meghalt. Ezt követően egyre rosszabb körülmények között éltek. Nagynénje azt tanácsolta, adják Katit lelencbe. Anyja ebbe nem egyezett bele, inkább elküldték libákat őrizni egy tanyára. Két nyarat töltött ott, majd nagyanyjához került Battonyára, ahol cseléd helyett dolgoztatták. Hiába voltak jómódú rokonaik, senki sem segített a nehéz sorsú családon. Ezért is kényszerültek rá, hogy 1937 őszén árvaházba adják Katit. Ez számára felemelkedést jelentett, mivel nem ugyanazt jelentette, mint a lelenc (ott ugyanis a szülőnek le kell mondania a gyermekéről, és nem vihetik haza), hanem mai kifejezéssel állami gondozást takart. Bár éheznie már nem kellett, keményen ki volt szolgáltatva a nevelők, a nagyobb gyerekek és a körülmények kegyetlenségeinek.

„Gyakran lettünk tetvesek. A fiúk ilyenkor csúfoltak minket, mert a hajunkat bekenték petróleummal. Ha a nevelők haragudtak egy lányra, lekopaszították. Rettenetesen megalázó volt. Én is tetves lettem, csak úgy nyüzsögtek a fejemen, de letagadtam. Nem vették észre, a nővérem segített tisztítani. Mindenért verés járt, pálcával. Körmöst is kaptunk, tartanunk kellett a kezünket. A fiúknál volt egy nevelő, aki ha berúgott, meg akarta erőszakolni a lányokat. Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor tényleg megerőszakolt valakit, és börtönbe csukták.”

Nyolc évesen már a szegedi színházban játszott, ugyanis beválogatták gyermekszereplőként a Haranghalló Dalos János című darabba. Olyan színészekkel játszhatott együtt, akik később a kollégái lettek. Ekkor erősödött meg benne az elhatározás, hogy színésznő lesz. Ezt a célját azonban nem mondta el senkinek, anyjának azt mondta, tanítónő lesz, az árvaházban pedig azt hazudta, cipőfelsőrész-készítőnek készül, mert tudta, azért nem fogják kinevetni. „A színház számomra a világ csodája volt. Egyszerűen szerelmes lettem bele. Ért ugyan néhány furcsa csalódás, mégis mindent szépnek és jónak láttam. A lámpalázat egyszerűen nem ismertem. Teljesen átéltem a szerepet. Az ünnepi fény, a ragyogás éltetett.”

Tizenhárom évesen érte el, hogy anyja kivegye az árvaházból. Segített spárgával borzsákokat varrni, hogy ne kelljen visszamennie. 1944. szeptember 4-én értek az orosz csapatok Szegedre. Minden munkaképes egyénnek jelentkeznie kellett hídépítésre. Kati anyja helyett vállalta a szolgálatot, hogy őt ne vigyék el. A vasúti hidat kellett felépíteniük, amit korábban lebombáztak. A tél olyan kemény volt, hogy át lehetett sétálni a befagyott Dunán. Karácsonykor hagyták abba a munkát. 1945-ben már játszott egy amatőr színtársulatban. Egy szabadtéri előadás után Balázs Béla javasolta neki, hogy jelentkezzen a színművészeti főiskolára, és szólni fog az érdekében. A nővére ekkor már Pesten élt, és Kati elhatározta, felmegy ő is Pestre, hogy színésznő legyen.

„Anyám ott állt a kapuban. Akkorát ütött az arcomra, hogy a halántékomon ma is meg van a nyoma: egy kék csík. Azt ordította: 

- Kurva lösz belüled!

Fogtam a motyómat és mentem, mentem végig az úton, amelyen anyám kiabálása kísért. Így jöttem el Szegedről 1947 őszén.”

Le kellett szoknia szegedi tájszólásáról, mert megjegyezték, úgy nem lehet belőle színész. A felvételire Petőfi Sándor Arany Lacinak című versével készült. Miután mindenkit meghallgattak, bejelentették, hogy csak napok múlva lesz eredmény. Kati visszament a következőkkel: „Sajnos csak akkor tudom megvárni az eredményhirdetést, ha felvettek.” Azt a választ kapta: „Hát maradjon!” Miután jelesre vizsgázott, Gyurkovics Zsuzsával és Gera Zoltánnal együtt áttették a második osztályba. Ott csupa nagy név közé került, ami szinte megbénította. 1948 őszén tüdőbajjal kórházba került, majd egy évet szanatóriumban töltött, mire felépült. A kihagyás után visszakerült saját osztályába, ahol újra megtalálta a helyét. Gellért Endre volt az osztályfőnöke, akire különös imádattal tekintett. 

1952-ben Major Tamás szerződtette a Nemzeti Színházhoz, melynek tizennyolc évig volt a tagja. Az egyik legnagyobb és legerősebb társulathoz került az országban, a „nagy öregek” közé. Első szerepét Háy János Erő című darabjában kapta. Sokat játszott Majorral, Makláry Zoltánnal, Ungvári Lászlóval, Gábor Miklóssal. 1970-ben alapító tagja volt a 25. Színháznak, ahol 1974-ig dolgozott. 1985-ig ismét a Nemzetiben játszott, azonban az akkori igazgatótól, Vámos Lászlótól nem kapott komoly szerepeket. 1985-ben Bor József a győri Kisfaludy Színházba hívta, majd 1991 és 1993 között a kecskeméti Katona József színház színésze volt. Kiváló versmondóként és József Attila-előadóként volt ismert, 1972-ben a Sebő Együttessel közösen ki is adtak egy zenei albumot „Játszani is engedd…” címmel. Kedvenc költője Nagy László volt, akinek a hatalom azért volt kénytelen Kossuth-díjat adni, mert Berek Kati „beleugatta az egyetemisták fülébe”. Állítólag ez az oka, hogy a művésznő (büntetésből) sosem kapta meg az elismerést.

1950-ben, másodikos főiskolás korában hozzáment feleségül Bányász Imréhez, aki nehezen nyugodott bele, hogy Kati a színésznői hivatást választotta. Miután ezt elfogadta, és megkérte a lány kezét, Berek Kati részint szánalomból (mert egy vadászat során kilőtték a fiú egyik szemét), részint pedig azért mondott igent, mert ő vette el a szüzességét, ami akkoriban sokat nyomott a latba. Már ekkor érezte, hogy nem fog sokáig tartani a házasságuk, ami be is igazolódott, mert négy év múlva el is váltak. Később a Nemzetiben megismerte Simor Andrást, akivel nagyon kedvelték egymás társaságát. Simor annyira szerette, hogy visszautasított egy linzi ajánlatot miatta. Bár belé se volt szerelmes, 1955-ben mégis férjhez ment hozzá, ismét szánalomból, hogy viszonozza a jóságát. 1959-ben ez a házassága is véget ért egy harmadik férfi, Zolnay Pál miatt. Harmadszorra is férjhez ment, 1974-ig voltak házasok. Ebből a kapcsolatból gyermeke is született, 1959. november 23-án Zolnay János.

Megállás nélkül, magát nem kímélve dolgozott. 1993-ban nagyon súlyos agyvérzést kapott, lebénult, egyik szemével nem látott, de a tudata tiszta maradt. A kórházi kezelés után Szentgotthárdra került egy rehabilitációs intézetbe. Másfél hónapot töltött ott, majd hazament, és egyedül küzdött tovább. „Tulajdonképpen meghalhattam volna, hiszen semmi esélyem nem volt rá, hogy életben maradjak. Nagyon beteg voltam, és most is beteg vagyok. De hiszek a gyógyulásban. Nem láttam egy csöppet sem, a jobb lábam és a jobb kezem kriminális volt. Most látok, és használom a kezem, a lábam.”

„Nyilván hibás vagyok a betegségemben. Mindig két végén égettem a gyertyát, óriási hévvel, intenzitással éltem. Azt mondták az orvosok, próbáljak más életformát élni. Nem lehetett. A színészetet nem lehet másképp megélni. (…) Talán jogos a büntetés, de nem tudtam másképp élni. Az életem egyetlen lépését sem bántam meg!” 

1995 nyarán már ismét színpadon állt, igaz, csak egy néma szerepben Cserje Zsuzsa előadásában. Majd Novák Eszter kérte fel az Új Színházból Lorca Vérnászának Szomszédasszonyára. Amellett szerepet szánt neki Jordán Tamás is a Merlin Színházban. Majd Békéscsabán is szerepet vállalt, hogy próbára tegye magát, fel tud-e lépni vidéken is. Ezt követően két évig nem fogadott el felkérést. A visszavonultságot Szikora János törte meg, aki az új Nemzeti Színház nyitóelőadásának egyik szerepére invitálta Az ember tragédiájába, amit mégis elvállalt.

1957-ben és 1963-ban Jászai Mari-díjjal tüntették ki, 1970-től érdemes művész, 1988-tól kiváló művész. 2000 őszétől a Nemzet Színésze, 2007-től a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. A Nemzet Színésze kitüntetés napjára így emlékszik vissza: „…ott álltam a Parlamentben az elmaradhatatlan botommal, boldog voltam. Úgy éreztem, nem volt hiábavaló a pálya, a rengeteg küszködés, a sok milliónyi verssor és a több száz szerep.”

Berek Kati életének 87. évében, 2017. február 26-án hunyt el. 

Írta: Mátyás Viktória

Forrás:

Berek Kati, Tájkép magammal, Papirusz Book, 2004.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Berek_Kati