A Titkos Társulat hat éve játssza nagy érdeklődéssel övezve A Pitbull cselekedetei című előadásukat. Ez idő alatt több játszóhelyen is megfordultak – jelenleg a Jurányiban fut a darab –, és a színészek közt is voltak váltások, de mindezek ellenére az említett előadás a csoport egyik legsikeresebb produkciója maradt.
A titka részben rejlik csak a történetben. Kárpáti Péter műve egyszerre sejtelmes és konkrét, egy részét tudjuk követni, míg a többi megfejtésre vár. Egy férfi beérkezik a Keletibe egy nemzetközi vonattal: világos. Honnan jött, mi célból: nem tudni. Elindul, és sorra becsönget a lakásokba szállásért: értjük. Van pénze, mégsem szállodába megy: miért? Természetesen talál egy párt, akik befogadják az ismeretlent egy éjszakára, aki viszont gyökerestől felforgatja az életüket. De kicsoda ő? Ki sétál be pénzzel a zsebében egy idegen család életébe, akár csak egy éjszakára is? Erre még talán valahogy találhatnánk magyarázatot. De kinek van emellett hatalma megváltoztatni a múltat és a jövőt? Mert ezalatt az éjszaka alatt sok csodát is „elkövet” a váratlan vendég. Ez a sejtelmesség körülbelül az előadás háromnegyedéig tudja fenntartani a nézők kíváncsiságát, ezt követően mintha szétfolyna a történet, elkezdenek újabb és újabb figurák színpadra lépni, de akkor már elkenődnek a viszonyok, nem lehetett tudni, ki kihez és miért érkezett, és hogyan is kapcsolónak az addig dinamikusan előrehaladó történethez.
Ez már dramaturgiai problémát is jelentett, hiszen az addig lendületes és meg-megújuló struktúrába bekerült egy hosszú és kevésbé értelmezhető rész, majd zárásként visszakanyarodtak az eredeti történethez. Ettől a szakasztól eltekintve az előadás legmarkánsabb védjegyét a színpadra állítás módja adja. Ez abból a szemléletmódból gyökerezik, amit a társulat megfogalmazott a működésükre nézve: szeretik, ha színész és néző alig megkülönböztethető.
Ebben az előadásban is némileg összemosódtak és átértelmeződtek a szerepek, főleg a nézők kerültek határhelyzetbe. Ez az alkotói szándék maga után vonta azt is, hogy bizonyos pontokon interaktívvá vált a produkció.
Például az előadás kezdetén két csoportra osztották a nézőket, és külön-külön beengedtek be mindenkit a színházterembe, miközben Nagy Zsolt elvegyült a tömegben. Ez a pont az előadás rendezői koncepciójának legkiemelkedőbb része, mert együtt vonultunk be mi, nézők a színésszel a lakásba (színpadra), és mintha mindannyian vendégségbe érkeztünk volna, kereshettünk magunknak szabad helyet. Ezzel a gesztussal lerombolták a színpad és nézőtér közti falat.
Sebő Rózsa díszlete arra törekedett, hogy minél inkább azt érezzük, hogy egy kispolgári lakásba érkeztünk. Mint egy egyszobás garzonban, egy légtérben meg volt a nappali, a háló és az ebédlő, és kicsit távolabb a konyha. A nappaliban szólt a tévé, a harmonikaszárítón száradtak a ruhák, a konyhában működött a mikró, aminek köszönhetően valós időben láthattuk, hallhattuk, érezhettük az esti popcorn készültét. Ezek az apró részletek is ahhoz járultak hozzá, hogy minél kevésbé érezzük azt, kívülállókként vagyunk jelen. Bár így is volt kialakított nézőtér a játéktér két oldalán derékszögben, ami felidézte a hagyományos színházi kereteket és kissé megtörte a koncepciót.
Ahhoz azonban, hogy valóban feloldódjunk és „otthon érezzük magunkat” nagyban hozzájárult a színészi játék is. Stefanovics Angéla és Szabó Zola játszották a lakásban élő párt, akik már első jelenetükben új lendületet adtak az előadásnak. A Nagy Zsolt által előkészített szituációt ők vitték tovább azzal, hogy elnyerve a nézők bizalmát, a lehető legtermészetesebb módon igyekeztek fogadni minket. A három színész játékán érezhető volt mind az összeszokottság, mind a hosszú éveknek köszönhető alkotói magabiztosság, ami már-már jutalomjátékká érlelte az előadást.
A Titkos Társulat jelen előadásának minden alkotója hozzájárult ahhoz, hogy egy olyan különleges előadás szülessen, melyben kicsit minden státusz bizonytalan. Ahogy Kárpáti története is egyszerre misztikus és polgári, és számos megválaszolatlan kérdést hagy maga után. Az előadást követően hosszabb-rövidebb idővel is megmarad bennünk a kétely a rejtélyes szállóvendég kilétéről, talán létezéséről is. Hisz az is lehet, hogy nem kell egy Mindenhatóra várni, hogy megváltozassuk az életünk.
Írta: Mátyás Viktória
Fotó: Somogyi-Magyar Gréta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése