Mint a fesztiválokon általában, az idei FEZEN-en sem maradhatott el a reggeli frissítő és napi felkészítő az első napon megfáradt lelkeknek. Szükség is volt rá, hiszen a második nap tartogatott néhány meglepetést.
Ez főképp a Harman színpadra volt igaz, ahol részben olyan fellépők kaptak lehetőséget, akik az előző években a kisebb színpadokon zenéltek. Péterfy Bori kezdte a sort, aki nem kis sokkot okozott a fotósárok széléről figyelő rendfenntartóknak, amikor leugrott a színpadról, átmászott a korláton és a közönség soraiban énekelt. Szerencsére a biztonsági emberek idén nagyon jók voltak, így sem ennél a koncertnél, sem máskor nem érzékeltem fennakadást.
Hogy jó ötlet volt-e Péterfy Borit nagyszínpadra rakni, azt nem tudom, a színpadi jelenléte indokolta, viszont annyira rétegzenét csinál, hogy csak a legnagyobb jóindulattal mondhatjuk, hogy megtelt a színpad előtti tér. Pedig nem szégyen a FEZEN-en a sátorban zenélni, és azt hiszem, hogy ennek a koncertnek is határozottan jót tett volna, ha ott marad.
Ezt az érzést csak erősítette bennem a Kowalsky Meg A Vegára odaáramló embertömeg. Bár való igaz, Kowa a Harman Színpad Roadja (ők a Fehérvár Színpadon rendszeres délutáni fellépők), szóval nem volt meglepő, hogy sokan kíváncsiak voltak rá. Akik mégsem, azok átnézhettek a másik nagyszínpadra is, ahol Richie Kotzen és Mr. Big váltotta egymást.
Én terepszemlére indultam, és megint belebotlottam a hüllőfotózásba. Velük már első nap találkoztam, bár csak annyira álltam meg, hogy lefotózzam az állataikat. Érdekes látványt nyújtottak a férfiak két óriási kígyóval a nyakukban, amit – ha jól értettem 1000 forintért – átraktak a fesztiválozók nyakába, és le is fotózták őket.
A második nap végére már egészen jól kiismertem magam a standok között, találtam egy szimpatikus pálinkást, ahol megkóstoltam a Forrás Spritzet, ami majdnem olyan, mint a fröccs, csak pálinkával. A pálinkát felöntik szódával, aztán lime-ot és mentalevelet tesznek bele. És ami a legfontosabb: szívószállal isszák. „Sajnos” nagyon finom, bár a menta és lime mennyiségét kicsit elszámolhatták, mert egy idő után már nem pakoltak bele.
Az unikornis mint szimbólum tavaly óta egyébként mit sem vesztett fényéből, több felfújható példány is hirdette a standokat. Sőt, az egyik matracot, ami stílusosan a gumikornis nevet kapta, meg is lehetett nyerni. Én személy szerint nagy rajongója vagyok ezeknek az állatoknak, egy rockfesztiválon pedig kifejezetten vicces látványt nyújtott.
Ahogy közeledett a napzáró koncert, egyre jobban kezdtem sajnálni a Fehérvár Színpadra készülő Acceptet, ugyanis elég egyértelműen kiderült a nap folyamán, hogy az egyik legjobban várt fellépő az elektronikus zene koronázatlan királya, a The Prodigy. Az 1990-ben alakult formációhoz szinte mindenkinek kötődik valamilyen emléke, vagy azért, mert meghatározta a fiatalkorát, vagy azért mert az évek során akkora legendává váltak, hogy nincs olyan ember, aki ne hallotta volna már legalább egy számukat.
Talán pont azért, mert sokat vártam, kevésnek éreztem azt, amit kaptam. Lehet, hogy a hangosítás volt a hibás, lehet, hogy az, hogy nem éreztem a katarzist, az átütő energiát, ami beszippant, de egy idő után elkezdtem unni a koncertet. Meglepő módon a gyors közvélemény-kutatásom is hasonló eredménnyel zárult, a koncertet élvezők többsége inkább a nosztalgia miatt szerette. Nincs mit tenni, efölött a banda fölött bizony lassan eljár az idő.
Írta és fotózta: Vass Antónia
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése