Gyomromra ment a félelem

A Voyager 1 űrszondát 1977. szeptember 5-én indították útnak, ma ez a Földtől legtávolabb lévő űreszköz, mely folyamatosan halad előre a végleten semmibe. A Vojáger legnagyobb tragikuma, amikor a főhős szembesül saját életének hasonlóan semmibe tartó voltával, mely párhuzam egészen születésétől kezdve – ez egybeesik az űrszonda fellövésének napjával – meghatározta életét.


Vinnai András darabja a Vojáger egy kispolgári szerelmi bonyodalommal, egy, a drámairodalomban sokszor visszatérő emberi és kapcsolati problémával indul. Pál megcsalta feleségét, Verát, amitől megromlott a viszonyuk. Látunk egy férfit és egy nőt a megcsalás után szenvedni a kapcsolatukban. Helytálló polgári dráma is születhetne az alaptörténetből, azonban sem a cselekmény további része, sem a színészi játékmód nem halad ebbe az irányba. Nem a konkrét tettek kerülnek az előadás középpontjába, hanem az ember életében jelenlevő felesleges félelmeket domborítják ki. Ennek a kulcsfogalma a ’makyo’, mely minden felesleges emberi tevékenységre, mindennemű félelemre vonatkoztatható. Az előadás nagyon erősen az arcunkba nyomja, hogy az, amit látunk, hallunk, ami megnehezíti az életet, az mind makyo. Egyből a darab elején kapunk egy rövid ismertető szöveget a szó jelentéséről, ami akaratlanul is arra készteti a nézőt, hogy eszerint értelmezze a látottakat. De ezen túl is annyiszor hangzik el az előadásban – szinte dobálóznak ezzel a számomra valamiért különösen kellemetlen hangzású szóval – hogy lehetetlen kibújni a „mondanivaló” alól.


A cselekmény a groteszk irányába halad, egyre hajmeresztőbb történésekkel ingerli a közönséget. Tulajdonképpen ez az egymásra licitáló színpadi őrület adja az előadás dinamikáját. A kispesti hétköznapokból, a valóságtól egyre jobban elrugaszkodva az előadás végére elérkezünk egy olyan transzcendens világba, ahol a szomszéd néni valójában több ezer éves, ő a Félelmek Kútjának őrzője, és egy hatalmas gatyába brunyálással megold minden problémát. A cselekmény abszurditásához igazodva a színészek sem természetes játékmódban játszanak, hanem a kezdetektől nagyon sarkítva domborítják ki karaktereiket. Keszég László kéjsóvár keleti „szellem-tisztító mestere” már kifejezetten paródiába hajlik, ezzel is kiemelve és fokozva a hihetetlen cselekményt. Bánki Gergely pedig nagyon teátrális hasfájási jeleneteket produkál minden kedvezőtlen fordulat után.

Az előadás szinte megállás nélkül a nevettetésre apellál, azonban ez hol sikerrel jár, hol inkább meghökkenésre lel. A darab első felében az olyan jelenetek, mint a leskelődő szomszéd nénié vagy az elektromos fűnyíróé, kifejezetten szórakoztatóak és megnyerők. Azonban ezek által közrefogva erősen érezhető, amikor egy előkészített és kidomborított jelenet nem a kívánt nézői reakciót nyeri el. Az előadás második felében, ahol már egyre inkább elmerülünk az abszurditásban, inkább megilletődöttség uralkodik a közönség körében. Ezt tekinthetjük pozitívumnak is, amennyiben szimbolikus jelentőséget tulajdonítunk annak a különös cselekménynek, amivel kizökkentették a nézőket. Hiszen leegyszerűsítve, ezeken az abszurd cselekményeken keresztül jutnak el a kapcsolatuk megmentéséig, felnagyítva az egész folyamatot. Ez alapján az egész történet egy nagy makyo sok kis makyoból felépülve, hiszen mennyi felesleges időt és energiát öltek bele a probléma megoldásába, míg eljutottunk a happy endhez. 


Ez az előadás valószínűleg senkit nem fog hidegen hagyni. Lehet kerek szemekkel várni, hogy mi jöhet még, hátradőlni és nevetni az egészen anélkül, hogy megpróbálnánk bármit is komolyan venni, szeretni vagy utálni, de egy valamit nem lehet: közömbösnek maradni.

Írta: Mátyás Viktória
Fotók: Burszán Sándor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése