Én be mertem. Erről a lyukról azonban annyit tudni lehetett, hogy a Trafó 20. születésnapja alkalmából meghívott Heine Røsdal Avdal, norvég performansz-művész Lyukas doboz című színház-installációjának része.
Ezzel együtt is elmondható, hogy az alkotó játszik a nézői bátorsággal, a néző kizökkentésével és határainak feszegetésével, hiszen több szempontból is ellentmond a klasszikus színházi hagyományoknak. Egyrészt azért, mert egyszerre csak egyetlen néző élheti át a negyed órás színházi élményt, tehát nem nyújthat biztonságérzetet a nézőtársaink ottléte, a csoportos, közös jelenlét. Ez egy olyan alaphelyzet, ami nagy valószínűséggel némi frusztrációval tölti el a jelentkezőket, amit le kell győzni ahhoz, hogy részt vegyünk az előadáson. Ehhez hozzáadódik, hogy nem egy kivilágított nézőtéren kell helyet foglalnunk, és biztos távolból figyelni az eseményeket, hanem egy sötét, pár négyzetméteres fekete boxba kell besétálnunk. Ebben a szűk fekete helyiségben sem vár minket senki, magunk vagyunk, csupán egy pici izzó világít halványan a doboz legvégében. Alatta láthatunk egy tükröt és egy kicsi dobozt két lyukkal. Teljesen magunkra utalva kell felfedeznünk a szűk, sötét teret és belátásunk szerint bedugni a kezünket az egyetlen csalogató dologba, a lyukas dobozba.
Itt újra megszegi a klasszikus színház-definíciót a produkció, mert nem ölt előttünk senki testet vagy bújik szerepbe, akit nézhetünk, hanem a digitális technika és az érintés játéka lesz az előadás alapja. Persze itt el lehet gondolkodni azon is, hogy mennyiben nevezhető színháznak a produkció, vagy inkább performanszként kellene beszélni róla, illetve, hogy mit érthetünk a beharangozóban szereplő „színház installáció” kifejezés alatt, de az értelmezés, a befogadás és a nézőre gyakorolt hatás szempontjából ez a definíciós probléma kevésbé lényeges.
Mivel az előadás Magyarországon már nem megtekinthető, így talán nem hányható a szememre, ha felfedem a Lyukas doboz titkát. Aki tervezi külföldön megtekinteni, kérem, ne olvasson tovább! A résztvevő saját ritmusában bedugja a kezeit a két sötét lyukba, majd hamarosan a doboz tetején megjelenik egy kivetítő, ahol fekete-fehér vetítésben láthatja saját kezeinek virtuális mását. Kapunk rá egy rövid időt, hogy kiélvezzük, kedvünk szerint próbálgassuk, játszunk a kialakult helyzettel. Közben folyamatosan ott munkál bennünk a kíváncsiság, hogy vajon mivel folytatódik ez a rejtélyes játék.
Hamarosan feltűnik a képernyőn egy másik pár virtuális kéz is. Ez a kéz pár incselkedni kezd a résztvevő kezével, először csak az ujja hegyével nyúl hozzá, majd teljesen összefonódik vele. Itt jön létre az előadás legfontosabb eleme: az erős hiányérzet és ijedtség, ami kialakul a résztvevőben. Látjuk a saját kezünket, látjuk, ahogy mozgatjuk, és látjuk, ahogy érintkezésbe lép egy másik kézzel, de nem érzünk semmit. Csak az üres levegőt szorítja a kezünk, amivel kergetjük a virtuális kezeket. Nagyon erőteljes hiányérzetet kelt a nézőben. Ezzel a virtuálisan létrehozott helyzettel átélünk egy olyan szituációt, melyről sok szó esik ebben a technologizált világban. Azonban ez egy megdöbbentően közvetlen tapasztalás, mely ennyire nyíltan és ordítóan nem érezteti magát a mindennapokban. Talán ahhoz az űrhöz lehetne hasonlítani, mint amikor elveszítünk valakit – az élő után maradt betöltetlen űrhöz.
A fordulópontot az okozza, amikor a hiánnyal való szembesülés után egyszer csak megérezzük az ismeretlen kéz érintését, ami elkezdi simogatni, csipkedni, masszírozni a kezünket. Ez a pillanat felér a színházban várt katartikus élménnyel. Az előzmények után hatalmas jelentőséget kap minden rajtunk végrehajtott mozdulat, hiszen visszakaptunk valamit, amit néhány percre – rémítő módon - elvesztettünk. Bármilyen definíció alá is soroljuk a produkciót, nagyon szép dramaturgiai ívvel felépítve kelt félelmet, szembesít és megnyugtat. Egy pillanatra elveszi tőlünk azt, amire egyre kevesebb időt szánunk, hogy a hiánya megtapasztalásával felismerjük a jelentőségét.
Írta: Mátyás Viktória
Fotó: Ctibor Bachratý
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése