Súgópéldány

Mintha egy a koronavírus-járvány idején elhangzó dialógust hallanánk. Ma is játszódhatna ilyen szempontból Bergendy Péter 1918-ba visszakalauzoló filmje, melynek sorai a spanyolnátha és a háború okozta halálozásról szólnak. A forgatás alatt még nem tudták, hogy párhuzamot lehet majd vonni a történet és a jelen között, a Post Mortem ennek ellenére úgy is értelmezhető, hogy az elmúlt két évünk egészségügyi mélypontjára reflektál. Már csak ezért is kihagyhatatlan, továbbá azt is megmutatja, hogy talán sosem volt könnyebb, nehezebb, jobb vagy rosszabb a világ.

Magyarország első horrorfilmjét számos nemzetközi díj és az Oscar-nevezés után hivatalosan október 28-án mutatják be  a hazai közönségnek.

Egy döbbenetes nyitójelenet rögtön elhelyez minket térben és időben, a háború megrázó közegébe. A drámai hátteret gyorsan felváltja a vásár nyüzsgése, a piac zsivaja. Vértócsából a varázslatba csöppenünk, amikor a forgatagot egy tízéves kislány, Anna (Hais Fruzsina) szemszögéből, szubjektív kamerahasználattal ábrázolja a film. Valószínűleg kézikamera-felvétel, hiszen végig remeg a kép, de így közelebb is hozza az ingereket a nézőhöz. Tekergőzünk, mint egy labirintusban, mire sikerül kikötnünk a fiatal német fotós, Tomás (Klem Viktor) sátránál, aki elhunytak megörökítésével, utolsó képük elkészítésével keresi a kenyerét.

Anna arca ragyog, életkedvével szokatlanul kitűnik a komor, csendes, elhalványult szürkeségben élő kis falu lakói közül. Hívására Tomás is kedvet kap, hogy ellátogasson a bizarr közösségbe. Anna a temetőben is vidáman vezeti körbe Tomást, a fenyőfák és a botokból tákolt keresztek között egyszerre jelenik meg az élet és a halál. Eszünkbe jut, hogy a kettő kéz a kézben jár, ahová a bomlott test kerül, ott gyökerezik a zöldellő, égbe törő fa.

Az idilli hangulat azonban gyorsan szertefoszlik, a falu pedig egyre rejtélyesebbé, frusztrálóbbá és fojtogatóbbá válik. Eleinte csak furcsa zajok, plafonon átütő léptek, később sikolyok és maguktól mozgó tárgyak, kihunyó fáklyák idézik elő a feszültséget. Kiderül, hogy a faluban rengeteg gonosz kísértet tanyázik, és nemcsak rémisztgetnek, hanem gyilkolni is képesek. Ezt egy brutálisan véres jelenetben követhetjük végig, miközben egyre jobban megértjük, hogy miért horror ez a film.

Anna és Tomás nem félnek a haláltól. „Amikor megszülettem én is halott voltam.” – idézi fel a kislány egy szellemes jelenet után. Kiderül, hogy a köldökzsinór szorossága miatt majdnem megfulladt, de egy néni visszahozta őt az életbe. A halottfotós sorstársával találkozott, hiszen a háborúban ő is szerzett tapasztalatot a túlvilágról.

Lassan nyilvánvalóvá válik, hogy a fekete, kaotikus alakú szemcsés lények mindenhol ott vannak. Idegborzoló jelenet, amikor egy falusi asszony pincéjében saját kedvére dobálja, emelgeti Annát egy láthatatlan alak, közben pedig a párhuzamos montázs bemutatja, hogy néhány héttel korábban miképp tette ugyanezt az ott lakó hölggyel. Havas táj, fehér köd, téli utcakép: mind erősítik az élettelen, megdermedt világot, ahol mindenki lélegzetvisszafojtva vegetál.

Létezhet az, hogy valakinek a halála szükséges ahhoz, hogy a köztünk ragadt kísérteteket átsegítse a túlvirágra? A Post Mortem egy ilyen opciót mutat be, ahol kegyetlen áldozatot követelnek a szellemek.

A film második részében néha hatásvadásznak éreztem a rémisztőnek szánt jeleneteket, belőlem félelem helyett inkább csak undort váltottak ki, bár mindenkinek más az ingerküszöbe. Más értelemben viszont mélyen megszólított. Például az élet-halál kérdésével, a test és a lélek különválásának folyamatával, a bátorság és a félelem különös kontrasztjával. A trükkjelenetek, a maszkok, a smink valódi profizmusról és alapos felkészültségről árulkodtak, bár az eredmény láttán az ember inkább ösztönösen elkapná a fejét.

„Itt vagyunk a fagyott földdel és a temetetlen halottjainkkal… Mitől féljek, nincs már itt semmi.” – hangzik el annak a hölgynek a szájából, akinél Tomás megszáll vacsora közben az a kegyetlen tény, hogy létezik olyan veszteség és tehetetlenség, amikor az ember már a félelemhez sem akar erőt gyűjteni. Schell Judit kitűnően alakítja a távolságtartó, határozott, ugyanakkor érző nőt, aki kulcsszereplő a film tetőpontjában.

Víz és tűz, vörös és kék, forró és fagyos, vér és verejték küzd egymással, miközben a falusiak rémült sikolyai és eszeveszett sóhajai borzolják a kedélyeket. Tomásékat kezdik el gyanúsítani, hogy miattuk borult meg a rend és vált ilyen őrültté és irracionálissá a falu. „Tomás, a sírba viszel! Kilehelem a lelkem.”- hallhatjuk a haldokló, összeaszalódott, ráncos, öreg testet, melyet egy kísértet saját kénye-kedve szerint forgat, rángat jobbra-balra.

Egy másik hang pedig ezt vágja a csak segíteni szándékozó férfi fejéhez: „Ajtót nyitottatok az ördögnek!” Hogy valóban így van-e és Tomásék-e a valódi okai a zűrzavarnak, az sokkal kevésbé fontos, mint megérteni azt a misztikus tartalmat, amit a rémisztgetésen túl hordoz a film. Felhívja a figyelmünket arra, hogy mennyire fontos jól bánnunk egymással, az élettel, a lehetőségeinkkel, ugyanakkor elkerülhetetlen tisztelettel fogadni az elmúlást és útjukra engedni a halottainkat. 

Talán ha nem ragaszkodunk hozzájuk, ők sem ragaszkodnak majd hozzánk? Ha megéljük az életet, kipróbálunk mindent és teljességet hagyunk magunk mögött, akkor könnyebb lesz elengedni a végén? Lehet, hogy a filmbéli szellemek azért maradtak itt, mert egész életüket a nyughatatlanság, a hajsza és az egyoldalúság töltötte ki?

Nekem ezt üzente a Post Mortem: a szegény, alacsony életszínvonalon élő lelkekben olyan sok megéletlen vágy és kívánság maradt, hogy saját testük levetése után más testek megszerzése, meggyilkolása és megtáncoltatása volt az utolsó lehetőség, élvezet számukra. Ahhoz, hogy ne váljunk hasonlóvá, egyedül az élet a megoldás, akkor is, ha – mint a Post Mortem búcsúképiben – csak egy másik faluban folytatódhat.