Súgópéldány

A két barát, Jacques Le Gris (Adam Driver) és Sir Jean de Carrouges (Matt Damon) kapcsolata megkeseredik, amikor Le Gris kapja meg hűbéruruktól azokat a javakat, amelyekre Carrouges számít, illetve jogot formál. Utóbbi időközben elveszi feleségül a gyönyörű és okos Margueritet (Jodie Comer), és próbál újabb javakat és tisztségeket szerezni, míg egykori barátja élvezi pártfogója kegyelmét. Amikor azonban Le Gris megerőszakolja Carrouges feleségét, kettejük viszonya megpecsételődik: Carrouges ledobja a kesztyűt, Le Gris pedig felveszi. Ám a párbaj titka egyetlen nő bátorságában rejlik, aki úgy döntött, hogy bármi történjék is, nem fog hallgatni.

A film három fejezetre van osztva, az első kettőben a két férfi szempontjából mutatja be az eseményeket, megismételve a kulcsjeleneteket, hogy összehasonlíthassuk őket. Láthatjuk, hogy Carrouges szerint az egész világ ellene és felesége ellen van, akit ő mindennél jobban tisztel és szeret. Le Gris viszont a baráti szeretet és becsület hírnökének gondolja saját magát, aki igazi trubadúrként csábította el barátja feleségét, és akit a nő a saját bűntudata miatt árult el. Ám, ahogyan a mondás is tartja, az igazság középen van, méghozzá Lady Marguerite de Carrouges fejezetében, ugyanis az ő perspektívájából láthatjuk a történetet illúziók nélkül, teljesen lecsupaszítva.

A film az első félórájában nehezen követhető, hiszen állandóan megszakítják csatajelenetek és utazások, amitől úgy tűnhet, hogy az információk teljesen elvesznek. Ám, miután feltárul a központi probléma, és egyre közelebb kerülünk a párbajhoz, minden sokkal koncentráltabb lesz. Az utolsó párbaj a lehető leghitelesebben mutatja be nekünk a katonák, közemberek és nemesek életét, velük párhuzamban pedig a háttérbe szorított nőkét, akiknek még a megerőszakolása sem őket magukat sérti, hanem a férjüket, hiszen az ő „tulajdonukban” esett kár.

A színészek játéka a szeniorok és vazallusok szoros és zárt világához illően feszes, hiszen karaktereiknek ebben a közegben kell érvényesülniük. Matt Damon kiválóan alakítja a vazallust, aki a lelkét is eladná a seniora kegyéért, mindazonáltal gyűlöli a rendszert, amelyben élnie kell, frusztrációja pedig már-már a nézőre is átragad. Ezzel szemben Adam Drivernek egy olyan laza erkölcsű, ám megnyerő, sokak által kedvelt fiatalt sikerül megformálnia, akiről tipikusan vélik úgy, hogy kár lenne tönkretenni szépreményű jövőjét, csak mert egy asszony ellene vallott. Jodie Comer már több történelmi sorozatban játszott, ám legjobb alakítását talán ebben a filmben nyújtotta. Mindamellett, hogy minden mozdulata és reakciója akár egy középkori úrhölgyé, olyan érzelmeket képes átadni a nézőnek, hogy a párbaj eposzba illő pillanataiban csak akkor bocsájtjuk meg a kameraváltást, amikor őt mutatják.

A mű akár egy tipikus trubadúrtörténetként is indulhatna, ahol a hölgy oktalan férje helyett –, akinek nehéz természete csak nevetség tárgyává teszi őket – elfogadja az érte égő megnyerő, ifjú nemes ajánlatát. Ám a hölgy nemet mond. Végül pedig a brutális valóság válik valóra, ugyanis a nemest nem érdekli a nő véleménye és megerőszakolja őt. Mindez azzal folytatódik, hogy nemcsak az egyház és a kiváltságosok rendje foglal állást az áldozattal szemben, hanem saját barátai is. Azonban Margueritet minél több megaláztatás éri a tárgyalások alatt és minél többen hagyják el, annál elszántabb lesz, amíg ki nem derül, hogy ugyan nem gondolta volna, de mégis van mit veszítenie. Ezért elkésve már, de úgy vélekedik, hogy mégis inkább azt kellett volna tennie, amit a többi nő: semmit.

Az utolsó párbaj egy olyan erejű mű, amely amellett, hogy rádöbbent a nők védelmének siralmas működésére, amely sokszor csak kigúnyolása helyzetüknek, bemutatja, hogy a köznevetséget és közimádatot egy hajszál választja el egymástól. Végül pedig elborzaszt, hogy hatszáz év eltelt, és szinte semmit sem változtunk.