A kisvárdai tartózkodásom utolsó napjára az idő is jóra fordult, úgyhogy a délelőttöm nagy részét azzal töltöttem, hogy felfedezzem a várost, és néhány kollégával megvitassuk az előző nap előadásait. Ekkor bukkantam rá például egy gyerekcipőkből kreált virágtartóra az egyik fodrászat előtt, vagy egy kalandparknak is beillő játszótérbe a hotel felé menet.
A délutáni előadást különösen nagy izgalommal vártam, hiszen a musical műfaja közel áll hozzám, a Hegedűs a háztetőn zenéjét pedig nagyon szeretem. Mégsem tudtam, hogy mire számítsak a Csíki Játékszíntől, a rendező, Erwin Șimșensohn neve ugyanis – ez az én szegénységi bizonyítványom – nem csengett ismerősen. Az internet sem volt túlságosan a segítségemre, mindössze annyival lettem okosabb, hogy a zsidó származású rendező a Konstancai Állami Színházat igazgatja 2019 óta.
Șimșensohn rendezésében pont az a formabontó, hogy nem akar formabontó lenni. Egy jó értelemben vett klasszikus feldolgozás bontakozik ki a színpadon, igényesen kidolgozott díszletekkel (díszlet- és jelmeztervező: Carmencita Brojboiu). A szereplők ruhája is hűen idézi a kort, eszköztárukban pedig megtalálható minden, ami autentikussá teszi a környezetet.
A színészek mögött játszó zenekart is olykor megmozgatja Șimșensohn – ez a hegedűs esetében evidens, azonban a többiek sem maradnak megszólalási lehetőség nélkül. Az énekhangok nagyrészt rendben vannak, ahol nem, ott a zavart az okozza, hogy a szerepet megformáló színész láthatóan a klasszikus, már-már operai énekstílust képviseli, ami idegennek hat a musical világában. Ilyen a Hódelt alakító Tóth Jess is, akinek utolsó jelenete – a szülői ház elhagyása – egészen megrendítő pontja az előadásnak, énekesi megnyilvánulásai azonban kizökkentenek abból az állapotból, amelybe a cselekmény folytán belekerülök.
A legnagyobb feladat egyértelműen a Tevjét alakító Kányádi Szilárdra hárul, aki biztosan viszi a hátán az előadást. Jóvoltából Tevjét egy, az elveihez végletekig ragaszkodó, egyszerű, ám a maga egyszerűségében józanul gondolkodó tejesembernek ismerjük meg, aki a falusiak körében nagy tiszteletnek örvend, és aki egészen közelről tapasztalja meg azt az élményt, ahogy a világ körülötte gyökeresen megváltozik.
A közel három és fél órás előadás után épp csak arra volt időm, hogy gyorsan megvacsorázzam, és már mentem is át a Zsinagógába, ahol a Pinceszínház előadása kezdődött kilenctől. A Mirad, egy fiú Boszniából a délszláv háború első két évét dolgozza fel egy család tragédiáján keresztül. Fazila (Nagyabonyi Emese) és Djuka (Ricz Ármin) a nézők közül lépnek a tér közepére, zavartan szabadkoznak azért, amiért egyáltalán jelen vannak és élnek, majd belekezdenek egy történetbe, melynek bizonyos pontjaihoz érve a kapcsolatuk válságba kerül, ám végül az életösztön, a közösen átélt traumák szorosabbra húzzák a közöttük lévő szálakat.
Nem csupán saját útjukról esik szó, hiszen unokaöccsüket, Miradot (Tóth András) keresik, akinek 13 éves kora ellenére olyan borzalmakat kell átélnie, melyeket talán mi elképzelni sem tudunk. Pedig a szomszédban zajló háború okán valahol sejtjük: ezek a dolgok éppúgy megtörténhetnének ma is, 30 év távlatából az események mit sem vesztettek aktualitásukból.
Krétával felírt dátumok jelzik Mirad útját, aki szó szerint a halál árnyékából menekül meg, az elbeszélt borzalmak drámaiságát pedig csak tovább fokozza az időről időre megszólaltatott harmonika. Az éles hangok repeszekként cikáznak végig a szűk térben és erősebben hatnak, mint a falra vetített háborús képek. Én pedig ezzel az élménnyel, Mirad történetével búcsúzom Kisvárdától.
Írta: Vass Antónia
Fotók: Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése