Súgópéldány

John Carpenter 1978-as Halloween című filmje megváltoztatta a horror szabályait. Michael Myers fehér maszkja szimbolizálja az ürességet, személytelenséget. Carpenter szándékosan fosztotta meg szereplőjét a jellemvonásoktól. Az arctalanság nemcsak a karakterről szól, hanem arról is, ahogyan a film a néző félelmét építi: a névtelen, ismeretlen gonosz mindig félelmetesebb, mint a megmagyarázott. A maszk így az emberi rettegés tükre lett – benne mindenki a saját félelmét látja.

A ’80-as évek slasher-hulláma a maszkból márkát csinált. Jason Voorhees hoki maszkja (Péntek 13, 1980) a horrorfilmek egyik legfelismerhetőbb eleme lett. Itt a maszk nem a fizikai rémítésre törekszik, hanem a brandépítésre: a viselő cserélődhet, a karakter lényege mégis ugyanaz marad.

Ez a korszak hozta el a horror merchandising korszakát is.

A Sikoly (Scream, 1996, Wes Craven) a horrorfilmek történetében az egyik első olyan mű, amely nyíltan reflektált saját műfajára. A szereplők tudatában vannak a „horrorfilmes szabályoknak”, és ezekről beszélnek is, miközben épp egy horrorfilmben élnek.

Ghostface figurája így nemcsak gyilkos, hanem médium is: egy maszk mögött megtestesülő önreflexió, amely a műfaj (és a néző) önmagával való szembenézését kényszeríti ki.

A 21. századi horrorban a maszk új értelmet kapott. A modern álarc már nem latexből, hanem képernyőkből készül: az avatár, az online identitás mind a rejtőzködés új formája. A Host vagy The Purge filmek digitális maszkokat használnak, ezzel megmutatják, hogyan válhatunk ,,láthatatlanná” az interneten. A modern horror így már nem a fizikai arcot, hanem az identitást tépi le. Az internet korában a rettegés forrása nem a szörny arca, hanem a bizonytalanság.

A filmes maszkok evolúciója végső soron rólunk, emberekről szól. A maszk mindig azt rejti el, amit a társadalom nem akar látni. A horror tehát mindig korának félelmeit viseli maszk gyanánt – míg a ’80-as években a penge villant a latex mögül, ma a félelem a képernyő tükrében néz vissza ránk.