Tudathasadásos balett

Csajkovszkij alapművét, a Hattyúk tavát talán még azok is ismerik, akik amúgy nem sokat járnak színházba. Akiknek viszont bérelt helyük van az első sorban, tudják, hogy bár sok éve játsszák, mégis képes megújulni. A Müpában bemutatott darab a South Bohemian Ballet előadásában pontosan ezt bizonyította be.

A South Bohemian Ballet csehországi társulat, melyet Egerházi Attila formált modern táncszínházzá. A legtöbb előadásukat a társulat művészeti vezetőjeként is funkcionáló Egerházi rendezi, csakúgy, mint a Hattyúk tavát. Csajkovszkij első balettja egy orosz népmesén alapszik, melynek főszereplője a nősülés előtt álló herceg, aki egy vadászat során találkozik a hattyúvá változtatott Odette-tel, akibe azonnal beleszeret. Az udvari bálon azonban már egy gonosz varázsló lányával, Odiliával táncol, aki hasonmása a herceg szerelmének. A mese végén ¬– ahogy az lenni szokott – a gonosz varázslót legyőzi a herceg és megtöri az átkot: Odette és társnői szabadok lesznek. A klasszikus balett kihívása abban rejlik, hogy a fehér és a fekete hattyú szerepét ugyanaz a táncosnő játssza. 

Egerházi változatában ezen aspektusból tűnik fel az első újítás: a női főszerepet két külön táncosra osztotta, ráadásul a klasszikus verzió hercege ebben a darabban csak egy hétköznapi férfi. Mint látható, Egerházi jó néhány változtatást eszközölt a szereposztáson: csupán a három főszereplőt és a „tömeget” tartotta meg, a többiektől pedig – így a gonosz varázslótól is – megvált. A díszlet visszatérő eleme a gyerekrajz-szerű ház, mely a főhős hétköznapiságát hangsúlyozta, vetítővászonként is funkcionált. A darab modernizáltságát erősítették a vetítések, mint például a tavon úszkáló gumikacsa, továbbá a jelmezek terén sem mondható konvencionálisnak Egerházi rendezése, ugyanis Bregje van Balen sokkal inkább nagy szoknyákban, mint apró tütükben gondolkodott, amiket még a koreográfiába is beleépítettek.


A Hattyúk tavának ebben az értelmezésében Siegfried – a klasszikus változat hercege – a belső démonjaival küzd, s minden, amit látunk, csak a fejében létezik. Így lehetséges az, hogy Odette és Odilia egyszerre jelenjenek meg a színpadon, két különböző táncosnő alakításában. A darab végén pedig Siegfried és a nézők is rádöbbennek: a két „hattyú” csupán a férfi agyszüleménye, kvázi személyiségei, melyek egymással küzdenek az elméjében. 

Az elgondolás hibátlan, ahogyan a fináléban látható – kellőképpen teátrális – hattyú halála is. Azonban akadnak a koreográfiában nem túl szerencsés elemek is. Példának okáért Egerházi – aki nem csak rendezte, de koreografálta is a darabot – úgy döntött, hogy a jellegzetes karlendítéseket apró, ám annál gyorsabb „kézfej-csapkodásra” cseréli, ami enyhén szólva is sutának hatott. Továbbá nem feltétlenül volt jó elgondolás a vidám, udvari bolondhoz kötődő zenedarabok kiiktatása sem, ezáltal ugyanis könnyen válhat monotonná, túlontúl melankolikussá a darab (bár talán ez a meseiség elhagyásának velejárója). Azonban táncosok elképesztően hajlékonyak, precízek voltak, és profi módon hívták életre a rendező elképzeléseit. Összességében tehát egy újító, modern feldolgozását láthattuk a Hattyúk tavának, ami vitathatatlan közönségsikert aratott.



Írta: Rakita Vivien
Fotók: Nemzeti Táncsszínház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts