VSZF 2016 – Szürkék

Talán az elmúlt évek legszínvonalasabb színházi találkozóját bonyolította idén a Thália Színház. A Vidéki Színházak Fesztiválja felsorakoztatta a fővároson kívüli színjátszás legjavát, szórakoztató, ám mégis elgondolkodtató előadásokra invitálva a nézőket. Az érdeklődés hatalmas volt mind a szakma, mind a színházszerető emberek körében. Mi sem bizonyítja ezt jobban, minthogy a Ványa bá szeptember 9-i előadása előtt egy gombostűt sem lehetett volna leejteni az előtérben.


A szombathelyi Weöres Sándor Színház klasszikusként nyúlt a darabhoz, ám mégis igyekezett valamiképpen modern színezetet adni a történetnek. Örök érvényűnek akarták beállítani az elhangzó frázisokat, de nem nyomasztó belemagyarázással, szándékosan eltorzított, félrerajzolt karakterekkel, sokkal inkább egyszerűen hagyták magukat sodortatni a cselekménnyel. Ettől vált számunkra is izgalmassá.

Túlzás lenne persze azt állítani, hogy nem történtek kísérletek arra, hogy ezt vizuálisan is elénk tárják, hiszen a jelmezek hol Csehov XIX. századát vetítették elénk, hol mintha a XX. század második felének ruhatárából kerültek volna elő. Mégsem keltettek diszharmóniát, mégsem éreztük egy percre sem idegennek.

A karakterek egytől egyig akár a nézőtér soraiban ülő emberek is lehetnének, problémáik pedig a mi gondjaink. Olyan intenzív a színészi jelenlét, hogy olykor fizikailag is dühösek leszünk egy-egy elharapott, de fontosnak tűnő félmondat, egy észre nem vett gesztus láttán, máskor pedig egyetértően bólogatunk, igazat adva a szereplőknek.

Sokat lendít a drámán Hamvai Kornél újrafordítása is, aki igyekezett egy kicsit mai nyelvezetre formálni a darabot, és gördülékenyebbé, mi több, humorossá tenni.

Egyedül az előadás vége kelt némi ellenérzést. Nem is a megoldással van a probléma, hiszen hogy másképp lehetne ábrázolni a „jövőbe látást”, mint technikai eszközökkel és hangeffektekkel, ám az asztal mélyéről előkerülő laptop túlfeszíti a közönség tűréshatárát, és zavart nevetéssel díjazzák a „könyvelés forradalmát”. Talán ez az előre elgondolt reakció készteti az alkotókat arra, hogy még ennél is továbbmenjenek, és betekintést engedjenek az általuk elképzelt jövőbe Szonya szemén keresztül. Aztán… „Megpihenünk”. Egy lélegzetvételnyi csend után a sötétben kitörő tapsvihar jelzi, hogy ez az előadás nem csak vidéken, de Budapesten is elér az emberekhez és hatni tud rájuk.


A színészekre sem lehet panaszunk. A Ványa bát alakító Mertz Tibor és a Szonyaként színre lépő Hartai Petra elviszik a hátukon az előadást, ám hiba lenne csak őket kiemelni a színlapról, hiszen úgy tűnik, hogy ebben az előadásban minden szerep egy jutalomjáték. Talán csak Bajomi Nagy György Asztrovja bizonytalan az elején, de később kiderül, hogy ez csupán egy szükséges lépés ahhoz, hogy a figura kiteljesedhessen.

„Szürkék” – így jellemzi Nagy Cili Jelenaként saját magát és társait is, ám ebben az előadásban ez nem állja meg a helyét. Az alkotók ugyanis érdekes, mozgalmas figurákkal dolgoznak, akiknek nem kell nagy dolgokat véghezvinniük ahhoz, hogy érdekeljen minket a sorsuk. Lehámozták Csehov drámájáról a csendes melankóliát, és a művek szereplőire olyannyira jellemző vidéki unalmat, hogy a felszín alól kibukkanhassanak a valódi jellemek.


Amikor ennyire áthangolnak egy darabot, mindig ott lebeg a levegőben, hogy vajon azokhoz a „bizonyos híres részekhez” milyen mértékben és hogyan nyúltak hozzá. Hamvai itt is megtalálja a középutat: az unásig hallott sorok szinte változtatás nélkül – vagy árnyalatnyi módosítással – hangzanak el, ráadásul Hartai Petra maníroktól mentesen és olyan mély meggyőződéssel mondja el, hogy méltó lezárása a közel két és fél órás előadásnak.

Írta: Vass Antónia
Fotók: Weöres Sándor Színház

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts