Végzetes szerelem

Mivel operát még nem láttam kivetítve, nem élőben előadva a színpadon, így nagy várakozással és kíváncsisággal néztem a New York-i Metropolitan Operaházból élőben közvetített Trisztán és Izolda elé. Ám a mai modern technológia már képes arra, hogy akár 2D-s változatban, képernyőre vetítve Wagner művét is elvarázsolja a közönséget. Mind a képi látvány, mind a hang minősége kifogástalan volt.

A Metropolitan-közvetítések évadjának nyitóműsora és egyben új produkciója volt a lengyel Mariusz Treliński által rendezett Wagner-opera. Treliński szintén a Met-ben vitte színpadra 2015-ben A kékszakállú herceg vára című Bartók Béla operát.


A rendezés nem mondható egy hagyományos Trisztán és Izolda felfogásnak. A Met hatalmas színpadát kihasználva egy hajó keresztmetszete volt a színpadi kép az első felvonásban. Több rekeszre és emeletre osztva, a tetején a parancsnoki híddal, ahonnan Trisztán kormányozta a hajót; lejjebb pedig Izolda kabinját láthattuk.

Az, hogy mi számít modernnek, sok mindentől függ, így én ezt a darabot sem nevezném kimondottam annak, azonban kétségkívül voltak benne olyan elemek, amik egy hagyományosan értelmezett történet esetében nem illettek volna bele – például Izolda cigizése. 

A Trisztán és Izolda mitikus világa megszűnt egy bizonyos értelemben, ám ezzel párhuzamosan vagy éppen ennek ellenére nézőként közelebbinek érezhettük magunkhoz a darabot. Nem egy elvont síkon játszódott a történet, aminek alapvető mondanivalója egyébként is egy egyetemesnek mondható, mindenki által érezhető érzelem: a szerelem. (A varázslatos világ és környezet a bájitalok terén maradt meg.)


Nina Stemme, a svéd származású drámai szoprán alakította Izolda alakját. Egy határozott, kemény fellépésű női karakterről van szó – szerintem hasonlít Wagner A nibelung gyűrűje-ciklusában megjelenő Brünnhilde alakjára, amit a művésznő már szintén játszott -, aki egy igen tudatos, nem cél nélküli, passzív, kesergő hősnő. Ő abszolút aktív, amit elhatároz, azt véghez is szeretné vinni; hercegnőként pedig nem nagyon tűr ellentmondást az akaratával szemben. Szereti Trisztán, így mikor megtudja, hogy egy idegen férfihez viszi feleségnek, megharagszik rá. Ez csak fokozódik és keveredik a szégyennel, amiért volt vőlegénye ellenségei kezére jutott. Így elhatározza, hogy ha Trisztánnal nem lehetnek egymáséi, sőt, ő kerül hatalmas szégyenbe, akkor haljanak meg mindketten – talán egy kicsit eltúlozza a helyzetet, de az operai-drámai környezetbe beleillik természetesen. Izolda szolgálója (Jekatyerina Gubanova) az, aki a méreg helyett szerelmi italt ad nekik; a végeredmény sajnos ugyanaz, amit előtte Izolda kívánsága volt, hiszen mindketten meghalnak. 

Trisztánt Stuart Skelton, az ausztrál hőstenor játszotta – akinek a repertoárján szerepel többek között Kodály Zoltán Psalmus Hungaricus darabja is, egy kis magyar vonatkozást megemlítve. A Met-ben pedig már más Wagner darabban is feltűnt, 2013-ban Siegmundot énekelte.

A négy órás Wagner-mű minden pillanata izgalmas volt – ez talán nem is kétséges, Wagner zsenialitását nem kérdőjelezném meg. Sir Simon Rattle vezényletével a Metropolitan Opera Zenekara csodálatos teljesítményt nyújtott, hiszen egy Wagner-darab sohasem egyszerű, akár csak a hosszúságát nézzük.

Írta: Kovács Alexandra
Fotók: metopera.org

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts