„Az én valódi arcom sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szoktam magamnak”

A Rózsavölgyi Szalon egyedülálló vállalkozásba fogott, amikor Szabó Magda Az őz című regényét állította színpadra. A mű csaknem hatvan éves története alatt még senki nem tett rá kísérletet korábban. Nem véletlenül. Az őz „gyilkosok és áldozatok” regénye, még maga Szabó Magda is így nyilatkozott róla: „Én, aki írtam, ha elkerülhetem, nem olvasom: félek tőle.” A lélek finom rezdüléseit, a lelkiállapotok árnyalatnyi különbségeit, különösen egy hatalmas monológ formájában, nehéz megjeleníteni a színpadon. Őze Áron rendező és Kovács Krisztina dramaturg azonban nem ismernek lehetetlent.


Encsy Esztert (Nagy Mari) soha nem szerette senki igazán. Legalábbis ő így érzi. A szegénységben élő lány gyermekkorát a nélkülözés határozza meg. Ételé, pénzé, szereteté. Csalódásait, frusztrációját egy emberre vetíti ki, Angélára (Erdélyi Tímea), aki mit sem sejtve az ellene irányuló gyűlöletről, a barátságát keresi. 

Eszter felnő, és mintha a sors, a nehéz gyermekkorát akarná jóvátenni, sikeres színésznő lesz belőle. Ám túl minden sikeren, pénzen és csillogáson még mindig hiányzik valami, amit semmi más nem pótolhat. Ez pedig a szeretet, aminek már a legkisebb nyomát sem tudja magában felfedezni.

„Hamarabb akartam jönni” – kezdődik felütéssel a darab, akárcsak a regény is. Te, neked, rólad – Eszter valakinek mesél. Nem más az, mint Lőrinc, aki hiába életének legfontosabb szereplője, mégsem jelenik meg a színpadon. A jelzés számomra egyértelmű: a szeretet nem kézzel fogható, nincs megtestesülése. Nagy Mari az előadás legnagyobb részében egyedül játszik, magányát időnként, epizódokra szakítják csak meg a szereplők, előadva azt a történetet, amit korábban a monológból már megismerhettünk. 


Ugyanis Eszter a jelenben mesél, ám a múltra emlékezik. Az idősíkok közötti váltást a díszlet részeként is funkcionáló kivetítőn megjelenő képek segítik követni. Mindig csak részleteket látunk, sohasem a teljes egészét, mint ahogy a történetnek is csak egy részét ismerhetjük Eszter „szemüvegén” keresztül. A jelen idejű elbeszélés alatt fenyőágakat ringat a szellő, és csak a legvégén derül ki, hogy a fenyő egy temetőkertben áll. A visszaemlékezés hátteréül leggyakrabban egy ablak szolgál, melyen keresztül pillant a nő a múltba, mintha sohasem lehetne részese az eseményeknek, mindig csak kívülről szemlélné azokat.

Két főszereplőnk, Eszter és Angéla, mint tűz és víz. Már csak külsőre is, hiszen Erdélyi Tímea Angélája olyan, mint egy porcelán baba, akit most vettek elő a dobozból. Felhúzták, jár, szépen mosolyog, öltözéke nett és hibátlan, gesztusai elnagyoltak. Ilyennek kell lennie, hiszen Eszter szemével nézzük. 

Nagy Mari kicsiny termetével, nagy, szomorú szemeivel Edith Piafra emlékeztet. Ruházata a szereplők közül a legegyszerűbb, ugyanazt viseli múltban-jelenben: barna nadrág, világos ing, szürke pulóver, még a cipőjét is leveszi. A haja egyszerűen összefogva, sminket csak akkor tesz magára, amikor a visszaemlékezés szerint megismerkedik Lőrinccel. Egyébként teljességgel arctalan, ahogy ő mondja magáról: „nekem nincsen arcom, nincsenek vonásaim, minden összemosódik rajtam, amíg ki nem festem magam, csak maszkjaim vannak”. Azonban sosem derül ki, hogy ki rejtőzik a maszk alatt.

A mi „pacsirtánk” gyilkos indulatokkal van tele, aminek legjobb példája az őz halálának elmesélése. Akárcsak este a rémtörténeteknél, Nagy Mari úgy világítja meg az arcát egy zseblámpával, és ekkor sejthetünk meg valamit Eszter igazi lényéből. Majd az elhasznált lámpa, mikor bevégezte feladatát, a szemetesben végzi, akárcsak az a néhány kellék, amit még a színdarab alatt használnak. Egy összetépett levél maradványai, egy narancs héja. Minden kidobható, mindentől meg lehet és kell szabadulni, hogy felismerve az igazi értékeket, csak az maradjon, ami fontos. Az az egy égő mécses, amit Lőrincért gyújt, és amivel együtt távozik a színpadról. „Majd jövök.” A kör bezárul.

Nagy Marinak nincs könnyű dolga Eszterrel. Megosztó karakter, nehéz megérteni az indulatát, érzelmeit, motivációját, hiszen szerették őt, még ha máshogy is érezte. A gyermekkorának, annak a kornak, amelyben élt, vagy saját érzelmeinek az áldozata? Tettei miatt nem lehet szeretni, de nem lehet utálni sem. Nagy Mari eléri, hogy sajnáljuk. Vele éljük át minden szenvedését, sérelmét, csalódását. Titokban persze, de drukkolunk a pozitív végkimenetelért.


Nincs könnyű dolga Gáspár Sándornak, Spolarics Andreának és Sipos Imrének sem. Ők játszanak mindenkit, aki feltűnik Eszter életéből. Gáspár Sándor Eszter apja és Pipi, későbbi barátja és mentora; Spolarics Andrea Eszter anyja és Juli, Eszter bejárónője, mindenese; Sipos Imre pedig hol zöldségárus, hol személyzetis, hol orvos. De hogyan is gondolhatnánk, hogy bárkinek is könnyű dolga lesz, amikor egy Szabó Magda-regényről beszélünk. Nem is kell könnyűnek lennie.

A Rózsavölgyi Szalon színpada a legalkalmasabb helyszín egy ember életének legnagyobb tragédiájára. Az őz nem is illene nagy színpadra, több száz fő befogadására alkalmas terembe. Ahogy minden, amit az írónő alkotott, precíz, pontos, szinte a végletekig lemeztelenített, minden manírtól mentes, úgy az előadás is az, ami ebben a meghitt, intim légkörben tudja elérni a kívánt hatást. Itt lehet igazán elgondolkozni a szeretet mibenlétéről, és arról, hogy mit tehet egy emberrel, ha nem tud hinni, szeretni, bízni. Mi marad akkor neki? Mi marad akkor nekünk?

Írta: Köles Hajnalka
Fotók: Éder Vera

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése