November 8-án adott koncertet a világhírű rockénekes, Ian Gillan a Papp László Sportarénában. A Deep Purple tagjaként híressé vált zenészt a Jézus Krisztus szupersztár című rockopera kapcsán már ismertem, így izgatottan vártam, hogy élőben is hallhassam érces, magával ragadó hangját. Viszont a Deep Purple zenéje ez idáig elkerült engem, valószínűleg a generációs különbség miatt. Ehhez képest már egy fülbemászó dallamot dúdolva jöttem el a több mint kétórás eseményről.
Az Arénás koncertet a Papa Le Gál nyitotta este nyolc óra körül. Az együttes két gitárosból és egy ütősből áll, a szólóénekes pedig nem más, mint Gillan lánya, Grace. A hangzást egy háromtagú fúvós szekció tette még színesebbé. A zenéjük ráhangolódásnak nem volt rossz, de alapvetően nem hozták lázba a közönséget, sokan ekkor még nem is ültek le, hanem itallal a kezükben bóklásztak lent a küzdőtéren vagy épp a lelátón.
Miután a Papa Le Gál tagjai levonultak a színpadról, klasszikus zenészek foglalták el a helyüket, Gillan 50 fős szimfonikus kísérete, élükön Stephen Bentley-Kline-nal, aki később a vezénylésen kívül másban is megmutatta tehetségét. Hamarosan a Don Airey Band is elhelyezkedett a színpad előterében. Egy rövid zenekari bevezetőt követően elkezdett játszani az egyik gitáros, és végre megjelent az est főszereplője, Ian Gillan.
Mivel nekem minden sláger újnak számított, nem tudtam beazonosítani őket, viszont egy-két címet így is kitaláltam a refrének és Gillan segítségével. Ilyen volt például a Lazy, a Perfect Strangers vagy a Smoke (on the water). Utóbbi azért is maradt emlékezetes, mert a dal közben füst lepte el a színpad elejét. Ami kifejezetten meglepett, hogy a szimfonikus zenekar éppen egy átvezető részt játszott körülbelül a koncert felénél, amikor egyszer csak megszólalt Beethoven Örömódája. Még sose hallottam ezt a dallamot így, rockosított verzióban!
A műsor az előzőleg említett műfajkeveredésen kívül Bentley-Klein révén vált még változatosabbá. Az est folyamán néhányszor letette a karmesteri pálcát, és vagy hegedűn, vagy trombitán mutatta meg virtuozitását. A színvonalas zenélésből a háromtagú vokál is kivette a részét, köztük Grace Gillannel. Az énekesnőt két szám erejéig előrehívta az apja: egy közös dal után egyedül is elénekelhetett egy dalt.
Alig lehetett érezni az idő múlását, valószínűleg azért, mert egyáltalán nem volt üresjárat, folyamatosan dübörgött a rock. A koncert vége felé a nézőtéren is egyre jobb lett a hangulat, sokan felálltak a helyükről, és felszabadultan énekeltek, táncoltak, sőt a többieket is erre biztatták. Gillan pedig ha tehette, mosolyogva osztogatott autogramot és fogott kezet az első sorban levőkkel.
Írta: Tuska Borbála
Fotók: Petró Adri
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése