SÚGÓ+ – Dübörgő rock az Arénában

November 8-án adott koncertet a világhírű rockénekes, Ian Gillan a Papp László Sportarénában. A Deep Purple tagjaként híressé vált zenészt a Jézus Krisztus szupersztár című rockopera kapcsán már ismertem, így izgatottan vártam, hogy élőben is hallhassam érces, magával ragadó hangját. Viszont a Deep Purple zenéje ez idáig elkerült engem, valószínűleg a generációs különbség miatt. Ehhez képest már egy fülbemászó dallamot dúdolva jöttem el a több mint kétórás eseményről.


Az Arénás koncertet a Papa Le Gál nyitotta este nyolc óra körül. Az együttes két gitárosból és egy ütősből áll, a szólóénekes pedig nem más, mint Gillan lánya, Grace. A hangzást egy háromtagú fúvós szekció tette még színesebbé. A zenéjük ráhangolódásnak nem volt rossz, de alapvetően nem hozták lázba a közönséget, sokan ekkor még nem is ültek le, hanem itallal a kezükben bóklásztak lent a küzdőtéren vagy épp a lelátón.

Miután a Papa Le Gál tagjai levonultak a színpadról, klasszikus zenészek foglalták el a helyüket, Gillan 50 fős szimfonikus kísérete, élükön Stephen Bentley-Kline-nal, aki később a vezénylésen kívül másban is megmutatta tehetségét. Hamarosan a Don Airey Band is elhelyezkedett a színpad előterében. Egy rövid zenekari bevezetőt követően elkezdett játszani az egyik gitáros, és végre megjelent az est főszereplője, Ian Gillan.

Fiatalos lendülettel azonnal birtokba vette a színpadot, és végig jól bírta a tempót. Nagyon tetszett, ahogy énekelt. Nemcsak a hangszíne különleges, hanem a hangterjedelme is széles. Néha egészen mély vagy épp magas hangokat énekelt ki olyan könnyedén, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Az egyik számban még szájharmonikázott is.

Mivel nekem minden sláger újnak számított, nem tudtam beazonosítani őket, viszont egy-két címet így is kitaláltam a refrének és Gillan segítségével. Ilyen volt például a Lazy, a Perfect Strangers vagy a Smoke (on the water). Utóbbi azért is maradt emlékezetes, mert a dal közben füst lepte el a színpad elejét. Ami kifejezetten meglepett, hogy a szimfonikus zenekar éppen egy átvezető részt játszott körülbelül a koncert felénél, amikor egyszer csak megszólalt Beethoven Örömódája. Még sose hallottam ezt a dallamot így, rockosított verzióban!

A műsor az előzőleg említett műfajkeveredésen kívül Bentley-Klein révén vált még változatosabbá. Az est folyamán néhányszor letette a karmesteri pálcát, és vagy hegedűn, vagy trombitán mutatta meg virtuozitását. A színvonalas zenélésből a háromtagú vokál is kivette a részét, köztük Grace Gillannel. Az énekesnőt két szám erejéig előrehívta az apja: egy közös dal után egyedül is elénekelhetett egy dalt. 

Alig lehetett érezni az idő múlását, valószínűleg azért, mert egyáltalán nem volt üresjárat, folyamatosan dübörgött a rock. A koncert vége felé a nézőtéren is egyre jobb lett a hangulat, sokan felálltak a helyükről, és felszabadultan énekeltek, táncoltak, sőt a többieket is erre biztatták. Gillan pedig ha tehette, mosolyogva osztogatott autogramot és fogott kezet az első sorban levőkkel.

Írta: Tuska Borbála
Fotók: Petró Adri

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts