SÚGÓ+ – A hangokban szirtek és tengermoraj

Ludovico Einaudi olasz zongorista és zeneszerző életében először lépett magyar földre, habár nem ez az első próbálkozása. A húszas éveiben szeretett volna Budapestre utazni, de Velence az útját állta, s habár akkor nem jutott el, most két koncerttel pótolja azt az egy vargabetűt, amikor mégsem érkezett meg Magyarországra. 


Szeptember 10-én, vasárnap és 12-én, kedden adott nagykoncertet a Müpa gótikus katedrálisokat idéző Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Einaudi műfajilag szinte behatárolhatatlan, hiszen klasszikus alapokra épül, de magában hordozza a világ dallamainak elemeit, a poptól kezdve a filmen, jazzen át egészen az afrikai törzsi népzenéig. Ez az egyveleg alkot olyan harmóniát a művész keze alatt, amely képes volt két egymást követő koncertet is teltházassá tenni. Hiszen Ludovico Einaudi azon kevés zongoristák egyike, akit nem elég pusztán hallgatni, a fizikai jelenléte kézzelfoghatóvá, láthatóvá teszi a zenét.

A színpadon egy fekete zongora, tőle szimmetrikus alakzatokban a közreműködő gárda: Redi Hassa csellón kísérte, Federico Mecozzi hegedűn, Francesco Arcuri gitáron, Riccardo Laganà ütőhangszereken működött közre, Alberto Fabris felelt az elektronikai zenéért és a basszusgitárért. Ez a felállás a 2015-ös Elements album óta létezik, a harmónia szinte kézzel tapintható a művészek között, akik nem csak tudják, hogy merre fog mozdulni a másik, de érzik is. 

Varázslat, ami a színpadon történt és nem a látványos elemek miatt. A csúcspontokon villódzó fények talán még kicsit soknak is tűntek, szükségtelen ennyire rásegíteni a hatásra, a zene önmagában elegendő hozzá. Viszont a művészeken, a padlón, a hangszereken kúszó lassú képek, amelyek egy-egy témát bontanak ki zeneszámonként, valahol a nonfiguratív és a mintanyomat között, mindenképpen hozzáadtak valamit az élményhez. Csak hogy egy példát említsek, a 2009-ben megjelent The Nightbook című albumon található Lady Labirinth közben egy önmagából újra ki- és beforduló labirintus képe festette halványfehérre a hátteret. A forgó minták mind képileg mind ritmusban a zenéhez kapcsolódtak s egyfajta vizuális módon nyitották tovább a katarzis lehetőségeit. 

A koncert nem tematikus, tulajdonképpen Ludovico Einaudi (eddigi) életművét hallhattuk, illetve láthattuk. A blokkok különböző, nem azonos albumok számaiból épültek fel, a dallamok egymásból indultak és folytak tovább, így csak az életművet alaposan ismerő fül tudta konkrétan megállapítani, hol ér véget az egyik dal és mikor indul a másik. Annak az eshetőségét is felvetném, hogy bizonyos váltások éppen abban a pillanatban születtek meg, amikor hallhatóvá váltak. 

A több mint kétórás, szünet nélküli koncert közepén Ludovico Einaudi és a zongora egyedül maradt a színpadon. Apró ember egy hatalmas teremben, akiből lüktető energiaként árad a zene, akár egy végtelen folyam. A néző nyitott szemmel is érzi maga előtt a tenger sós illatát, hallja a szirtek énekét és látja, ahogy a dallamok fodrozódva hullnak a mélybe, hogy újra meg újra fehér tajtékot vessenek és egybeolvadjanak az acélszürke éggel. A zongoraszó a mély vizek mozgását idézi meg, anélkül, hogy ehhez bármiféle segédeszközt használna. Az emberen túlnő a lélek, s már nem fér el a bőre alatt, valahol ő is egy lesz a hullámokból, egy egész világ kollektív része. Ebben rejlik Ludovico Einaudi ereje. Ő nem pusztán zenét ír és játszik, ő belenyúl a minket körülvevő rezgések hálójába, s nem csak egy zongorán futtatja végig a kezét, de megmozdítja a levegőt, hogy repülhessen, aki ki meri nyújtani a szárnyait. 


A több mint ezerötszáz néző mind állva tapsolta vissza újra meg újra a varázslatos olasz zongoristát, aki képes csupán hangjegyekből világokat teremteni.

Írta: Veréb Árnika
Fotók: Pályi Zsófia

Antónia Vass

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Kommentek

Recent Posts