November 14-én mutatta be a Radnóti Miklós Színház Kezdhetek folytatódni című produkcióját. A szereplők Pál András színész és Rozs Tamás csellista, az anyag pedig sok Petri György vers. Néhol szavalva, néhol zenélve, ezáltal izgalmas párbeszéd alakul ki belőlük. Nemcsak a szavalat és ének felelget egymásnak, hanem a néző is részese lesz ennek a játéknak. Egy furcsa időpillanatba kerülünk, ami leginkább egy nyugodt, délutáni megpihenő pillanatra hasonlít, ahol sör van, cigaretta van és Petri-gondolatok.
Nem véletlen, hogy nem színpadon látható a produkció, hanem a Radnóti Színház Keres Emil próbatermében. Így már az első perctől érezhető egyfajta közvetlenség, hogy itt a néző nem klasszikus értelemben vett színházi néző. Sokkal inkább az az érzésünk támad ettől az est végére, mintha egy baráti találkozón jártunk volna. Nincs kifejezett színpad sem, bár Pál András nagyrészt a terem közepén mondja el a szövegeket, egészen sajátos közvetlen viszony alakul ki közte és a közönség között. A belépésének első pillanata (az első megszólaltatott Petri-vers) majdhogynem zavaró: sötét van, Pál András a nézők mögött állva, szintén sötétben, borzasztóan lassan mondja el a versszöveget. Nem látjuk és úgy érezzük, mintha inkább minket nézne valaki (ezt erősíti a szöveg is: Ülj és figyelj…). Ezek után hallhatjuk az est címadó versét Rozs Tamástól megzenésítve, aki szintén a közönség egyik oldala mögött ül (a Reggeli kávézás című vers zárósorai: Kezdhetek folytatódni. Megadom magam / egy személytelen felszólító módnak.), mintha ez is egy felszólítás lenne: adjuk meg/át magunkat az itt kialakuló pillanatnak. Pál András pedig megérkezik: kihajthatós székkel, sörrel, cigarettával. Kényelmesen elhelyezkedik, mintha csak délutáni, kiadós, gondolkodós pihenésre készülnénk.
Aztán egy ponton odahívja magához Rozs Tamást is a csellójával, mintha zavarná a távolság, ez a konstrukció. És a távolság köztünk is csökken. Mert a nézőktől is megkérdezi, hogy ki akar velük sörözni. Valami föloldódik. Nem is annyira a néző-előadó határ, hanem inkább kiszakadunk a színházi valóságból, Pál András hangjával és Rozs Tamás zenéjével Petri szövegvilágába kerülünk be. Közösen. Mindegyik elhangzó szöveg más és külön érdekes, mégis egymás mellé rakva áll össze belőlük ez az egyedi pillanat. Színházban vagyunk, zenében, Petriben. És valami azzal is mosódik, ahogy fokozatosan föloldódnak a szövegek és a köztünk lévő időbeli távolságok. Először törésnek tűnik, mikor Pál András nem egy versszövegben szólal meg, hanem sört ajánl. Aztán mikor Rozs Tamás anekdotát mesél az est születéséről (annak a produkciónak a készüléséről, amit éppen nézünk), ez már nem tűnik törésnek. Inkább összekeveredik, és egészen úgy tűnik, mintha a Petri-szövegek nem régebben születtek volna, mintha nem egy néhány hónapja történt esetről számolnának be a művészek, hanem az egész ott és akkor, egyszerre történne.
Persze valójában tudjuk, hogy mindez egy illúzió: egy szépen összerakott előadást látunk. Az egész egy játék, de mégis olyan, mely roppant barátságosan húz közel magához és hív, hogy kapcsolódjunk be. Petrihez, Pálhoz, Rozshoz. Ha pedig azzal a prekoncepcióval érkezünk, mely könnyen fölmerül egyetlen szerző szövegei köré szerveződő estek kapcsán, hogy tudniillik a produkció egyfajta emlékállítás lesz, akkor tulajdonképpen ennek sem fogunk ellent mondani. A produkció-összerakásról szóló anekdotában utalnak is rá, hogy azon gondolkodtak, hogyan állíthatnának megfelelő emléket „Gyuri bácsinak”. A szövegekhez pedig nagyon jól illik ez a közelítő, baráti, söröző hangulat. A versek ettől még komolyak maradnak, elgondolkodtatnak. Mert nemcsak a méltó emlékállítás lesz fontos, hanem a mondanivaló is. Hol hangban, hol zenében, hol hangosan, hol a hátunk mögül suttogva, vagy a cselló mellett söralátétekkel zenélve. Egymás mellé kerül egy prostituáltról szóló történet, a párkapcsolati meguntalak, a halálba belebotlás. Igazi ez és igazi az. Mari pedig megmarad.
A Kezdhetek folytatódni egy kerek egésszé formálódó est, ami mégis annyi különféle arcot képet mutatni. Vicceset, nevettetőt, elgondolkodtatót, polgárpukkasztót, vulgárisat. (Különös, hogy még a sokadik káromkodás után is zavartan nevet a közönségben valaki.) A lényeg, hogy valahogy az egész olyan Petri-ízű legyen, hogy a Pál András-énen, a Rozs Tamás-énen keresztül a néző-én szemünkkel a Petri-énre tudjunk rácsodálkozni. Ha pedig komolyan akarjuk venni az első elhangzó sorokat, akkor arra kell ügyelnünk, hogy amellett, hogy kellemesen elücsörgünk ebben a sörmámoros esti sziesztában, nézőként, hallgatóként figyeljünk is. Mi Petrire, meg arra, ahogyan ő ránk figyel.
Írta: Fazekas Júlia
Fotók: Rádóczy Bálint
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése