Súgópéldány

Philip K. Dick A végső igazság című 1964-es műve idén jelent meg magyarul, Pék Zoltán fordításában, az Agave kiadó gondozásában. A szerző számtalan sci-fi művet alkotott élete során, melyek olyan filmek alapjait képezték, mint a Szárnyas fejvadász vagy a Total Recall. 

A történet a fiktív III. világháború után tizenöt évvel játszódik, amikor az emberiség nagy része lezárt földalatti bunkerekben él. A háború eseményeit a „Védelmezőnek” kikiáltott Talbot Yancy tolmácsolja a menedékben élőknek. A koaxkábelen érkező rendszeres adás az egyetlen kapcsolatuk a külvilággal. A hazafias propaganda és az egyirányú kommunikáció megfelelő táptalaj a világot behálózó megtévesztés színjátékának kialakításához. Éppen ezen ügyködnek a felszínen élő kiváltságosok, a tartályokban élők szemében önfeláldozó hősökként tisztelt, ám valójában a földalatti milliók megtévesztését kivitelező elit yancysták. A színfalak mögött rejtőző csalásra csak akkor kerül fény, amikor az egyik tartály vezetőjének kinevezett személy, Nicholas St. James utat fúr a felszínre, hogy az ott állomásozó állítólagos seregtől műszervet szerezzen. Ekkor szembesül a ténnyel, hogy a szembenállóknak hitt Nyu-Dem és Csen-nép már 12 éve békét kötött, a tartályokban utánpótlásnak gyártott harci robotokat testőröknek és inasoknak használják a yancysták, miközben több száz hektárnyi területű bírtokaik felett repkednek. 

A szerző szűkszavú és ködös világépítése az elején zavarosnak hat, főként a kimondottan cyberpunk kultúrára jellemző szlengszavaknak köszönhetően, azonban pár oldal után már annyira magába szippant Philip K. Dick világa, hogy feledésbe merülnek az olyan kérdések, mint: a dongók, amikben a yancysták a felszínen közlekednek, sugárhajtású repülőgépek vagy repülő limuzinok? Hogyan alakítja a Megavac 6-V gép a betáplált szövegtöredékeket hazafias csengésű beszédekké? 

A felskiccelt szereplők a sokszínű történet folyamatosságának vannak alárendelve. Úgy tűnik, egyetlen feladatuk, hogy az egész bolygót behálózó, gigászi megtévesztést és összeesküvést fenntartsák, leleplezzék és eltöröljék. Egyéni motivációik lényegtelennek hatnak, viszont a cyberpunk disztópiához elengedhetetlen technikai vívmányok, és megváltozott társadalmi berendezkedés bemutatása kap főként szerepet. 

Az említett elbeszélésmódtól, és a csak éppen felvillanó képektől nem kapunk magyarázatot a kialakult világ miértjeire, a prezentált világból egy kis tortaszelet jut az olvasónak, annak is csak a felső piskótarétege, így éppen csak sejteni lehet, miféle töltelék rejlik alatta. 

A regény legnagyobb negatívuma, hogy ez egy 1964-es mű. Az eredeti és a hazai kiadás között eltelt fél évszázadnyi űrben megannyi remek és kevésbé remek történet, film, sorozat, képregény látott napvilágot, és hatott különféle módokon az ingereinkre, hogy A végső igazság nem képes meghökkentő fordulatként, mindent elsöprő katarzisként lecsapni. Philip K. Dick ezen történetét töredékekben, különböző médiumok által közvetítve már láttuk, hallottuk, szagoltuk, ízleltük máshol és máskor. Az olvasás közben végig megmarad az a keserű utóíz, a „mintha ezt már olvastam vagy láttam volna valahol” kiábrándító érzése. Egy remek és a maga korában feltehetőleg úttörő sci-fi regény ez, amely 50 év alatt kissé megposhadt már. Lehetetlen vállalkozás kiemelkednie a tömegből, hiszen annyiszor fel- és átdolgozták már mindazt a mondanivalót, amit magában hordoz.

Philip K. Dick: A végső igazság

Agave Könyvek, 2017, 224 oldal

Írta: Kurta Szabina